Lillennek az elmúlt hetekben annyi kalandban volt része, hogy azt hihetnénk, időre van szüksége ahhoz, hogy minden új élményét feldolgozza, pihenjen egy kicsit.   De nem! Ő nem ilyen volt, szomjazott az újdonságokra, a barátokra - mindent és mindenkit meg akart ismerni, amit és akit csak lehetett. Titkon persze abban reménykedett, hogy ő lesz az első tünde, aki végre feljegyzi a fontos tudnivalókat, és tovább is tudja majd adni az ifjúságnak. Hisz a múltunk, a gyökereink a legnagyobb kincs mindenki számára. A Lebegők iskolája     Lillen tehát nagyon szeretett tanulni és új dolgokat kipróbálni. Az erdőben nem volt igazi iskola, főleg Riel és a szülei tanították. Viszont volt valami, amit a tündéktől nem ismerhetett meg. Ez nem volt más, mint a régmúlt idők világa. Mivel senki nem jegyezte fel, és már nem volt lélek, aki emlékezett volna rá, ezért nem is tudták elmesélni Lillennek. Létezett azonban egy hely, ahol mindent tudtak Neloren keletkezéséről és a népek történetéről. Az erdőtől távol, a birodalom határában állt egy elhagyatott kastély, itt laktak a Lebegők, régmúlt idők őrzői. Olyanok voltak, mint régen az emberek, attól eltekintve, hogy ők nem a földön jártak, hanem felette lebegtek. Emellett láthatatlanná is tudtak válni, ha pedig mégis látszottak, a tárgyak és növények mintáját tudták felvenni, szinte átlátszóak voltak. A kastélyt sem hagyták el soha. Féltették Nelorent, hiszen ha nem vigyáztak, mindent meg tudtak fagyasztani maguk körül. Egy ügyes varázslat segítségével a kastély nem fagyott meg, így a birodalom népe bártan meglátogathatta őket. A tündék mindig idejöttek tanácsért, és feljegyeztették velük a fontos dolgokat. A Lebegők mindent összeírtak, a csillagok helyzetétől az évszakokon át az áradásokig, mindent. Mivel sosem hagyták el a kastélyt, a többi nép ment el hozzájuk, és minden hónapban beszámoltak a különleges vagy váratlan eseményekről. Lillen azonban most nem ezért érkezett ide. Tanulni jött. Mindent tudni akart Nelorenről, amit csak lehetett. Járt már itt korábban a szüleivel és Riellel is, de akkor nem volt alkalma kérdezősködni. A Lebegők azonban megengedték neki, hogy egy másik alkalommal meglátogassa őket, és tanuljon. Óvatosan lépkedett fel a repedezett kőlépcsőkön a hatalmas ódon faajtóig. Már épp emelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor az ajtó szélesre tárult előtte, Lillen pedig bátran belépett.  – Üdvözlünk, ifjú tünde – jelent meg előtte mosolyogva Artúr, és betessékelte az ajtóhoz legközelebb eső szobába. Lillen már sokszor járt ebben a szobában, hiszen a Lebegők itt jegyezték fel az tündék beszámolóit. A szoba középen egy hatalmas asztal terpeszkedett, körülötte sok szék. A falakat a mennyezetig polcok borították telis tele könyvekkel. A kis tünde mindig megcsodálta a polcokat. Mennyi mindent kell még megtanulnia! – Miről szeretnél először hallani? – lebegett az asztal mögé Artúr. – Az évszakokról? Az erdő növényeiről? Esetleg a tó titkairól? – Azt hiszem, Nelorenről szeretnék hallani – mondta Lillen egy kis töprengés után. – Hogyan lett ilyen csodálatos a birodalom? Artúr szemmel láthatóan meglepődött. A tündéket a természet érdekelte leginkább, nem a történelem. De Lillen egy különleges kislány volt, aki mindent tudni akart. – Legyen kívánságod szerint – lebegett Artúr az egyik ajtó mellett álló polchoz. Felemelkedett, és egy vaskos könyvet, valamint egy kopott papírtekercset tett Lillen elé az asztalra. A kislány finoman kibontotta a tekercset, és ámuldozva csodálta a gyönyörűen megrajzolt térképet. Ott volt az erdő, a sellők tava, a tündérek rétje, de még a törpök bányái és az unikornisok forrásai is. Körben pedig hegyek húzódtak tele barlangokkal, melyek egyikében egy sárkány pihent. – Nos, amint te is látod, Nelorent hegyek veszik körbe. Nem volt mindig így. Bárki jöhetett-mehetett, ahogy akarta. De nem csak jók jöttek ám, hanem gonoszok is. Az unikornisok szarváért, a sellők titkáért, no meg a törpök kincseiért. A boszorkányok végül megelégelték ezt, és egy magas hegyet emeltek Neloren köré, hogy megvédjék az itt élőket. – És a gonoszak nem jöttek többet? – kérdezte Lillen. – Ma már csak sárkányok tudják átrepülni. Lakik is egy az egyik barlangban – mutatott Artúr egy fekete foltra a rajzon –, hogy óvja a hegyet. Lillen nem szeretett volna a viszályokról többet hallani, ezért inkább a térképről kérdezgette a Lebegőt. Sokat barangolt már mindenfelé, de így egyben még sosem látta. Artúr minden lényről mesélt, aki itt lakik, és Lillen egyre inkább úgy érezte, hogy mindenkit meg kell ismernie. Későre járt, mire útnak indult vissza az erdőbe. – A könyvet és a térképet sajnos nem adhatom oda – lebegett a polchoz Artúr –, de bármikor szívesen látunk, ha olvasni támad kedved. – Köszönöm, de hiába is vinném el – szontyolodott el Lillen – Nem tudnám elolvasni. – Semmi baj, kicsi tünde – helyezte vissza a könyvet a polcra Artúr. –  Legközelebb arra is megtanítunk. Lillen arca nyomban felderült. Táncoló léptekkel hagyta el a kastélyt, és alig várta, hogy újra eljöhessen tanulni.