Könyvmutatványosok   Egy egészen különleges írást olvashatunk most három szerző - Hamar Nóra, Makkai Kinga, Szabó-Tasi Katalin - tollából A 2012 ünnepi könyvhetére megjelent Kertész Erzsi Labirintó című meseregénye felkeltette a szakmabeliek érdeklődését. Nemcsak azért, mert a szerző első könyvéről van szó (az ismert lányregényíró Kertész Erzsébettel csak a nevük azonos), hanem azért is, mert az utóbbi időben a meseregénynek, mint igen jelentős gyermekirodalmi műfaj virágzásának lehetünk tanúi.  A 9-10 éveseknek szánt meseregény igen fontos állomását képezi az olvasóvá válásnak, hiszen a rövid prózai művektől a kisiskolás figyelme a komolyabb, terjedelmesebb olvasmányok fele irányul, amelyek lényegüket tekintve még a mese és valóság határán mozognak. A meséknél nagyobb terjedelmű, kalandos cselekmény, a meseregényben feltárt „képzelt világ”, a több szereplőt bemutató műfaj, különösen alkalmas arra, hogy az olvasás terén már némi gyakorlatra szert tett kisiskolás átrágja magát akár több száz oldalas műveken is.   Elgondolkodtató, filozofikus kisregény kis- és nagy kamaszoknak, szüleiknek, s az irodalmi élményeket szabadon kereső felnőtteknek általában. Talán elsiklott volna rajta a figyelmem, ha Kata nem ajánlja a nyáron. Hálás vagyok érte. Egy olyan könyv ez, amit nem csak olvasni jó, írni is szeretek róla. Többek között azért, mert a kontemplációt ajándékozza, pontosabban azt a fajta gondolkodást, mely nem a lineáris elméleti utak ok-okozati függvényében keletkező megoldások felé csörtetnek, hanem mintegy összetett hálót fonva a szerteágazó (olvasati) lehetőségek komplex világába invitál.  A borító, ami intenzív kontrasztjával ugyanolyan izgalmas, sejtelmes, mint maga a cím, szintén olvasásra hívogat. A könyv anyaga, a finom fényes, erőteljes, susogó lapok pedig nemcsak a Cerkabella kiadó kitartó igényességét hirdetik, hanem végképp magával rántják az erre nyitott olvasót egy életre szóló, véget nem érő, simogató, töprenkedő, hol izgalmas, hol humoros, hol szívfacsaró kalandra. Olyasfélére, mint maga az élet. Mint az én életem, vagy bárkié, a tiéd is, kedves olvasó. Kertész Erzsi 59 oldalas Labirintójára azt is mondhatnánk, hogy egy nagyobb lélegzetvételű mese, hiszen szerkezetileg nincs fejezetekre tagolva, mégis a fent említett műfaji sajátosságoknak eleget tesz. A történet az utazás motívumára épül, mely általában kalandot, az újnak a megismerését, a kiszámíthatatlanságot, az izgalmat rejti önmagában. A Labirintó szimbolikus történetbe fonja a világot. Azt suggalja, a fantáziavilág felé való elrugaszkodásához van szükség ahhoz, hogy a világunk hétköznapjaiban rejtőzködő, de lényegi fontosságú dolgokról elmélkedni tudjunk. Kertész Erzsi az én olvasatom szerint ezt teremti meg. Mesebeli elemek (szereplők és helyszínek) felvonultatásával kissé elidegeníti világunkat, hogy aztán reflexió közelbe hozhassa azt, amiben élünk. Mindezt nagyon olvasmányosan, a szöveg lüktető erejével, a történetkerekítés mesteri képességével, minden tudálékoskodás nélkül. Bölcsessége nem hivalkodik. Humora nem öncélú. És nagyon jól kiegészítik egymást. Szereplői között találunk a népmesékből ismert klasszikus szereplőket (királyfi, sellő), de olyan állatokat, figurákat is, amelyek már a modern kornak megfelelően cselekszenek, gondolkodnak. Ezért mondhatjuk, hogy a mű a valóság és realitás határán lebeg. Ez a kettősség meseregény műfaji sajátosságából ered, hiszen hibrid műfaj, mely két műfajnak a mesének és a regénynek a sajátos keveréke. A történet alapstruktúráját tekintve egyszerű, részleteiben viszont összetett és szubtilis. A magát nem túl szerencsésnek tartó királyfi elindul, hogy szerencsét próbáljon. Kilép eddigi, feltételezhetően sivár és sematikus életéből, hogy az ismeretlent válassza. Nem tudja (nem is tudhatja), mi mellett dönt pontosan, mégis az igéretet véli felfedezni az útnak indulásban. A titokzatos, mitikus jelentőségű tó gondolása lesz, hogy a tekervényes és átláthatatlan szigetvilágban hajózzon. Egy különös hajótaxiszolgálat kapitányaként ismeretlen vizeken evez utasaival, amíg azok többé-kevésbé konkrét céljaikat el nem érik, s amíg remélhetően saját útjának értelmét is megleli. Kertész Erzsi meseregénye sejtelmekkel, titokzatossággal teli jóslással indul. Vízre szállás előtt ugyanis mindenkinek kötelező felkeresni a vészmadarat.  A madár vészt jósol. A jósoltató, mint kiderül, a főszereplő, az idősebb királyfi, aki éppen hajós karrierjét (sorsát) igyekszik beteljesíteni. Célja az idősebb királyfik népmesékből ismert sorsának megcáfolása. A vészmadár a jósolt vész ellenére, nem zárja ki főhősünk szerencséjét sem. Ez némi reményt kelt az olvasóban a boldog végkifejlet bekövetkeztére nézve. A titokzatosság folytatódik az indulás körülményeinek bemutatásában, megtudjuk, miért is hívják a tavat Labirintónak, miért kelt útra rajta a királyfi, kik lesznek az utasai, merre indulnak el, és hogyan fogják elnevezni a hajót? Az ókori mitológia és a szerepjátékok nagy rajongójaként bármi, ami egy jó kis kusza labirintusra utal, feladatra, megoldandó rejtélyre, kalandra, játékra, kockázatra (!), az nálam jó eséllyel bejön. Lévén pedig, hogy kislányként, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én rendre azt feleltem, vízi tündér, tavakkal, folyókkal, patakokkal is lázba lehet hozni. A címből tehát – őszintén – arra következtettem, hogy Kertész Erzsi ezt a könyvet kifejezetten nekem írta. És tényleg. Sok szempontból rejtélyes az út, mely előttük áll. Rejtélyes maga a tó és szigetvilága, mert nincs hozzá térkép, és a modern világ e praktikus, minden zeget és zugot magába foglaló útmutatóját nélkülözve az utasok szándékára támaszkodva kell eligazodni rajta: “mert a hajót részint a Hátszél, részint az utasok szándéka mozgatja…”. De kétségekbe, megválaszolatlan kérdésekbe ütközik már magának az útnak vállalása is: “Ha most visszafordulnék… azt mondanám, hogy egyéb terveim vannak… de mik is lennének azok? Igen, újra át kell gondolnom az egészet. Végtére is kényelemben és biztonságban éltem eddig.” A főhősnek nincs alkalma végiggondolni a kiinduló helyzetének elfogadása és a kalandos többre vágyás között feszülő ellentét dilemmáját, mert magával sodorja őt a Hátszél. Ezzel újabb megválaszolhatatlan kérdések kelnek életre: a főhős cselekszik vagy valami láthatatlan erő hajtja? Vajon az ár folyását kell-e következetesen követni ahhoz, hogy tenni, alkotni, cselekedni tudjunk, hogy tevékenységünket siker koronázza? Mire hallgat, milyen láthatatlan instanciákkal összhangban cselekszik az, aki úgy érzi, mennie kell akkor is, ha nem igazán fűlik hozzá foga, ha nem tudja miért és hova tart? Labirintó a nagybetűs Tó, az élet szimbóluma, mely tele van akadályokkal és veszélyekkel, mely próbára teszi főhősünket. „A Tóról nem szokás visszatérni.” – tudjuk meg mindjárt a könyv elején. Erre utal a neve is. Nevét mindenki suttogva és áhítattal ejti ki, és a fiúgyermekek zöme már úgy nő fel, hogy ha majd felcseperedik, megdönti ezt a hagyományt. Erre vállalkozik a mi hősünk, akit elszántságában az a szándék is erősít, hogy ő nem rendelkezvén a kisebbik gyermek talpraesettségével, idősebb testvérként bebizonyítsa kompetenciáját. A klasszikus népmesék sablonja itt is meginogni látszik. Lázár Ervin óta a modern mesék nemcsak szerkezetükben rúgják fel a klasszikus népmesei hagyományt, hanem rugalmasan kezelik az állandó szereplőköröket és népmesei funkciókat is. A főszereplő esetében a modern mesékre jellemző szerepkörök inverziójával él a szerző, nem a kisebbik királyfit próbálja győzelemre vinni, hanem a nagyobbik királyfit, és ezzel fölülírja a klasszikus népmesei hagyományt. Ebben a szövegben mindenki főhős. Hiába tudjuk, hogy bizonyos helyzetekben Vényuszok, Macskák, Sellők és Hiú Ábrándok vagyunk, vagy más, emberi gyarlóságukban vergődő szereplők, megértjük, hogy saját életünkben mi vagyunk a ladikos. Mi, a saját nagy kalandunk, az életünk kezdetén tiszta szívvel, reményekkel, erős akarattal, ős önbizalommal vágunk neki saját Labirintónknak, és hisszük, hogy mi leszünk az egyetlen, a nagy, a kiválasztott, a más; majd valahol az életünk delén-derekán rájövünk, hogy az utunk maga a cél. A szereplők, akikkel főhősünk útra kel, igen szokatlan, furcsa figurák. Egy vezetői kvalitásait kamatoztatni vágyó filozófiát oktató macska (Öcsém), egy túl korán földet érő hullócsillag, (Hiú Ábránd) egy a pályáját fotómodellként kezdő, de színésznői karrierre vágyó Vényusz, a nyúl, a mágikus iszappakolásra vágyó szeszélyes Villő, a sellő. Klasszikus népmesei hagyományokra épül tehát ez a szimbolikus indítás, hiszen mindannyian egy hiány megszüntetése, egy rejtett vágy beteljesítése, a boldogság megtalálása céljából kerekednek fel, és ez alól, maga a hős sem képez kivételt. És ez a XIX. század végén megjelent amerikai Frank L. Baum Óz, a nagy varázsló meseregényéből ismert alaphelyzetet is felidézi bennünk. A főhősnek talpraesettségének, kitartásának és fegyelmezettségének köszönhetően csak részben sikerül utasait a vágyott helyre eljuttatni, mégsem teljesedik be minden utasának a vágya. Macska ugyanis, egy idő után visszatér. Ebben a könyvben több a kérdés, mint a válasz, mégis annyi minden bölcs dolog van benne. Ez a történet kusza, gomolygó, de mégis átlátszó, áttetsző, egészében azonban áthatolhatatlan. Ez a szöveg egy szövet. Bájolós, borongós, elrévedős. Filozófikus, mégis hétköznapi. Nagyon sok a kisregényben feltáratlanul hagyott rész, a szerző által (feltételezem) szándékosan nyitva hagyott narratív szekvencia: az így is és úgy is lehetősége, a történet további folyásának nem egyértelműsége. Egy olyan világ tárul elénk, amiben nem csak az érvényes, hogy egy dolognak több okozója lehet, hanem az is, hogy egy dolognak többféle végkifejlete, következménye lehet, és hogy ez a reflektív szemlélődő számára mindig újabb kérdések megfogalmazását jelenti, a kifürkészhetetlenséget, a kiszámíthatatlanságot. Mert talán nemcsak a narratíva, az élet is ilyen… csak kényelmesebb és biztonságosabb, ha ezt nem vesszük figyelembe. A Labirintó alapkoncepciója, felépítése bár a népmese fonalához kötődik, a bonyodalom kidolgozatlansága, a felállított próbák, problémák (az utasok célhoz juttatása, eleget tenni a feladatnak, a tó titkának megfejtése stb.) megoldatlansága, a konfliktus hiánya, az igazi egyszemélyes győzelem és boldog végkifejlet elmaradása a kortárs meseregények sajátosságát igazolja. A Labirintó története folyik. Olvasóként az idő egy pontján beszállunk a követésébe. Ezt nagyon jól fejezi ki az in medias res stílusú kezdés, hisz csak minimális értelemben (vázlatosan) értesülünk arról, milyen események előzték meg a Jós és az első szám első személyben elbeszélő főhős találkozását, vagyis a könyvet indító helyzetet. S mint ahogy szinte belefolyunk a történetbe egy adott pillanatban, úgy folyunk ki belőle minden nagy cécó és lezáró látványosság nélkül a végén, hisz a könyv szándékosan nem tárja fel a történet egészét. S bár a megírt történet új kérdések megfogalmazásával zárul, felderítését és továbbgondolását az olvasóra bízza a szerző. Szinte mint amikor belehallgatunk egy számunkra ismeretlen szimfónia tételébe, hogy az előzményeket megfejteni a folytatást pedig elképzelni próbáljuk. A könyv végéhez közeledve úgy tűnt, mintha a szerző szándékosan tartogatta volna a bonyodalmat, az izgalmakat az utolsó lapokra. A macska visszatérése, és főhősünkkel keletkezett konfliktusa a könyv befejezése előtt csúcsosodik. Mindez izgalommal tölti el az olvasót. Az olvasói fejtegetést azonban nem csak a könyv lezárása támogatja. A néhol már szinte kafkai jelenetek és bizarr értelmi konotációk gyakran teszik próbára a kényelmesen egyértelmű, mesebeli mintákra számító és e minták segítségével gondolkodni vágyó olvasót. Jó példája ennek a vízre szállás előtt zajló névadási ünnepség. A gondolás feladata, hogy hajójának nevet adjon, és ezzel mintegy a sors vagy istenek kegyelmébe ajánlja, a kiválasztott név szimbolikus jelentésén keresztül oltalmat kérjen a szárazföld biztos talaját elhagyó, a vizek ingatagságába induló hajó és utasai számára. Amikor a kritikus pillanatban váratlanul egy galamb száll az indulásra váró hajóra, a főhősből a hirtelen ráérzés erejével buggyan ki a helyzetet leíró új szókép, melyből a hajó személyneve lesz: Galambalatt! Milyen szimbolikus üzenete van ennek a névnek? Mit tudunk meg a névadási aktusnak köszönhetően a névadóról magáról, kinek neve egész idő alatt rejtve marad? A víz és szárazföld bináris oppozíciójára építő bibliai történetből jól ismerjük a csőrében olajágat hozó galamb üzenetét. De a szerencsét és oltalmat hozza-e a válaszott név utasaink számára? A parti személyzetet képviselő Tom reakciója az esetleges nyugtalanító konotációkat helyezi kilátásba: “Tom szemöldöke ezúttal picit jobban megrezdült. De csak annyit mondott: – Ahogy akarja. Most ismerje meg az utasait!” Mi futhatott át Tom agyán? Mi az, amit sejt vagy esetleg tud is? Mennyire relativizálja az első olvasati körben születő ígéret és oltalom üzenetét például az a prózai tény, hogy a galamb alá kerülő hajó/személy egyúttal a galamb feneke alá is kerül? Hasonló kétértelműségekben gazdag a könyv. Kétes értelemben ér célba például Vényusz, a húsvéti nyúl is, aki a világot jelentő deszkákra vágyik. A happy end és tragikomédiába illő, ellentétektől terhes lezárás közötti feszültség érezhető abban a részletben, melyben kiderül, a “Pecsenye hatkor” című film főszerepét kapta meg. A Macska kínjában rázkódik vagy a röhögés rázza, amikor ez kiderül? A greenawayi bizarr morbidságra utal esetleg ezzel vagy egyszerűen csak Vényus elvakultságára, önreflexióra való képtelenségére? A mű – számomra – legszebb, és legszívlelendőbb gondolata szinte a történet legelején hangzik el, mégis az utolsó sor után, az egészet elolvasva nyer jelentőséget: „ a gondolát a Hátszél és az utasok szándéka mozgatja”. Ahogyan a valóságban is van: a nagy igazságot a mindenható” Hátszélről”, és utastársaink szándékainak életünkre tett hatásáról már a legelején sejtjük, e két hatás kettősségét, egymást erősítő vagy kioldó hatását egész életünkben tapasztaljuk, de megérteni vélhetően csak az utolsó utáni első pillanatban, a pont után fogjuk tudni. Egyéni érdekekről, a dicsőségről mond le a Macska, mikor vízbe dobja a Térképet? Miért mond le Macska javára hasonlóképpen a főhős, ha útra indulása előtt egyetlen cél lebegett előtte: megfejteni Labirintó titkát. A sorsolás körüli bonyodalmak átírják a tündérmesékből megszokott népmesei morált, és elviszik a végkifejletet egyfajta filozófiai sík felé, és ezzel mintegy nyitottá teszi a művet: „Persze, ki tudja, mennyi esélyem van erre? Hányszor jön el a nagy lehetőség? Egyszer már elúszott a nagy vízen. Eljön másodszor is? És vajon érdemes-e élni vele?” Az olvasót hívja értelmet teremteni a szöveg azon a ponton is, amikor a főhős útjába empatikusan belépve dönteni kellene a céltalan tekergés adta jóérzés és a jövőbeli győzedelmes partra szállás között. Ezt a fajta értelmezési játékot ugyanakkor a szöveg és illuszráció együtt játsza velünk. A textus és szöveg remekül megértik egymást: amíg Kertész Erzsi névtelenre írja a főhőst, addig Kasza Julianna arctalanra “festi” őt. Képileg megismerjük a szereplőket, kivéve a főhős gondolást, aki az olvasó előtt rejtve marad, maximum a többiek tekintete irányul rá. Hasonlómód marad rejtve a főhős identitásának és élettörténetének nagy része is. Szándékosan nem boncolgatom tovább a könyv többi nagy témáját (az újrakezdés lehetőségét, a kulcsra zárt térkép jelentését, a vezér és jövőkép kérdését vagy a hópehelytervezők emlékezetmunkájának értelmét), hisz ezt a feladatot az olvasóra bízta a szerző. Én csak bátorítani szeretném őt, hogy e feladatot felvállalja, a belőle következő lépéseket megtegye. Megéri. Ez a fajta befejezése a műnek a Lázár Ervin-i hagyományt viszi tovább: a modern meseregények hőse esetlen, távol áll tőle a sorsával szembenéző sárkönyölő dalia, aki mindenáron véghezviszi feladatát. Míg becsületességre hivatkozva átengedi a győzelmet másnak, ki élni tud vele, őt elsodorja az élet. A jóslat beteljesült.   Böszörményi Gyula   Merengés a Labirintóban   Gubbasztok a klaviatúra fölött, előttem hófehér képernyő. Írnom kéne. Egy könyvről kéne írnom. Címe Labirintó, megálmodója és lejegyzője Kertész Erzsi.      Tőlem meg több se telik, mint ez a gubbasztás... Hm.    Egyszer csak hozzám hajol Méla Tom. Gubancos szakálla, melyből kissé émelyítő pocsolyaszag hömpölyög, az arcomat csiklandozza.      – Próbálj meg legalább magabiztosnak látszani, komám – súgja, majd lök egy finomat a könyökömön. S lám, miként Kertész Erzsi csudakönyvében az útját nem lelő, sorsával elégedetlen királyfit, most engem is ez a Tó partján kártyázgató vén csónakpecér indít utamra!      Máris azon töprengek, vajon abban a ladikban, amiben én ülök – mert mindenki a saját sorsladikjának utasa! – miféle lényekkel osztozom a szűk helyen? És persze azon is, hogy én magam miféle vagyok? Csak remélni merem, hogy nem macska, ki mindig és mindenkit uralni akar, s közben észre sem veszi, önmaga létének mennyire nem parancsolója. Sellő? Na, ő sem szeretnék lenni! Végtelenül hiú, még a Tó közepén ringó csónakban is saját kádjának – önimádatának? – rabja, kit általános tunyaság fáraszt. Vagy tán a nyúl volnék az, kinek jelleme rám hajaz? Brrr, na ne már! Hisz ő csupán egy önimádó (már megint!), művészkedő celebjelölt, akit épp oly nehéz elviselni közvetlen közelről, mint hátsónkon a pattanást!      Akkor már inkább a lakattal lezárt könyv szeretnék lenni, akit oly régóta nem nyitott ki senki, hogy már ő maga sem emlékszik rá, miről is szól!      Igen, ez az! Én biz’ legszívesebben a Könyv volnék Kertész Erzsi álommeséjében!      Micsoda hipnotikus álom ez! A Labirintó nem más, mint egy Tó, ami maga az Élet. Ez eddig világos. Tó, ami telis-tele apró szigetekkel, meg a köztük kanyargó öblös-sekélyes, zátonyos-hullámtörős, hol széles, hol keskeny csatornákkal, amiken csónakok, dereglyék, ladikok, hajók és tutajok bolyonganak utasaikkal.      Kertész Erzsi első nyomtatásban megjelent álmában akad, aki pontosan tudja, melyik földdarabra szeretne eljutni – aztán mégsem ott köt ki! Van aztán olyan is, aki bizonytalan, ha az úti célját kérdezzük – mégis egyből révbe ér! A legtöbben viszont, miként a valódi, ébren élt életben, szigetről szigetre vetődnek, s közben új meg új útitársakkal osztják meg a szeszélyesen ingó sorscsónakot.      Mondtam már (egyáltalán: kell mondanom?): Kertész Erzsi pszichológus. Ez fontos. Vagy nem. Annyi biztos csak, hogy a Labirintó sokkal, de sokkal több, mint mesekönyv! Akik korunk misztikus, ezoterikus(-nak gondolt, hitt, kikiáltott) íróitól – kik a lélek mélységeibe hívva olvasóikat, egyre csak ontják magukból az egy kaptafára készült, „sejtelmes” műveket – el vannak alélva, jobb, ha tőlem tudják: a Labirintó 56 oldalán mázsányival több bölcsességre lelnek, mint a fent említett izékben!      Ez a vékonykának látszó „mese”könyv tömve van valódi, kincset érő titkokkal. Az író, aki egyben olvasói evezőse is, biztos kézzel (de nem erővel!), tökéletes dramaturgiai érzékkel (ám kicsit sem unalmas kiszámítottsággal!) vezet minket saját mólónktól saját kikötőnkig.      Akarom mondani: a kikötőnk (önmagunk elfogadásának réve) FELÉ, de nem bele! Kertész Erzsi a Labirintóval csak szelíden irányba állít, s rávesz, hogy gondolkodjunk el az életünkön, merengjünk kicsit azon, miért recsegnek (ha egyáltalán) sorscsónakunk eresztékei, s merre kéne fordítani a kormányt, hogy békésebb, szelídebb vizekre leljünk.      Én szeretem ezt a könyvet, és biztos vagyok benne, hogy a Labirintó is szereti minden olvasóját.      Ha nem így volna, aligha adna oly mély és csodás élményt, mint amilyet magyar (mese)könyv kapcsán már rég éreztem!      Ajánlom 9-től 99 éves korig, mert aki értőn, nyitott szívvel lapozza fel e varázsos csudakönyvet, az mind jó hátszelet kap általa a holnapjaihoz.