– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami fekete tárgyat? Arra Tihany felé. Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta. – Úgy néz ki, mintha valami csónak volna. – Az ám. A bizony. Egy csónak. – Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni? – Az nem lehet más, mint a «rémhalász». Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok. – Mi az a rémhalász? – Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon. – Vajjon mit véthetett ezen a világon? – Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a «garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap, a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra, vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát megtöltenek vele. – Ezt már tudom. – Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták, hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket; nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az Istent! No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a hajóhoz. Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik hullámgerinczről a másikra által. Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot. Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez, nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik. És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen belénk akarna ütközni. A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka pedig csak úgy játszik velük. Már olyan közel ért hozzánk, hogy puszta szemmel is ki lehetett venni a benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára előkerült kapitány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté. Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából talán azt a gardát? És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával együtt. Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a nap alatt természetfölötti csodák? A kapitány a füle tövét vakarta. – Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik, senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet. Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt. Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét várják, az egész fürdővilág a parton van. A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök, bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve. Az egy rengeteg nagy harcsa volt. A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz, ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém. – Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal? – De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni. Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta, benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal agyonverték. A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték. A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.