„Az uralkodók minden országban a maguk képére akarták őket formálni." Militáriában katonát neveltek volna belőlük. Monotómiában gépembert, Gasztronómiában meg zabálógépet. És senkit se érdekelt, hogy ők olyasmit tudnak, amivel örömet szerezhetnének másoknak. Mindenütt megijedtek a tudományuktól, és elzavarták őket: „Ha nem akartok olyanok lenni, mint mi, menjetek a csudába!” „Kénytelenek voltak újra meg újra fölkerekedni, mert a szívük mélyén még mindig reménykedtek, hogy egyszer majd találnak egy országot, ahol befogadják a Festőt, az Énekest meg a Mesemondót, és örülnek nekik.” Amikor már végképp elhagyta őket minden remény azt tapasztalva, hogy sehol sincs rájuk szükség, a festő megrajzolta, amit vándorlásaik során láttak, az Énekes és Mesemondó pedig dalba és versbe öntötte bánatukat: „Három barátról mesélek nektek, kik rosszat senkinek soha nem tettek, siklik az ecset, peng a gitár, a képzelet szárnyán vidám mese száll, apó és gyerek köréjük gyűltek, a víg daloknak együtt örültek, a poroszlók jöttek, nem kell az ének, félre a mesét, dobd a képet, mert ki titeket most még mulattatott, gazfickó mind, hát vége a dalnak.” Ekkor gyerekek gyűltek köréjük Harmónia országában, akik szintén elmenekültek a szülői nemtörődés elől: „… bennünket, gyerekeket mindenhonnan elzavartak. „Menj innen, Évike, ne zavard a felnőtteket! „Maradj csöndben, Attila, itt a felnőttek beszélnek!” „Most nem szabad énekelni, Ágika, zavarja apukát!” „Ma nem érek rá mesélni Bandika, mert ki kell mosnom a piszkos ruhát!” És akkor mi, gyerekek elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet, ahol játszhatunk, énekelhetünk egymásnak úgy, hogy senkit se bosszantunk vele.” „Hallottátok, barátaim? Ezeknek a gyerekeknek éppen ránk van szükségük. Dehogyis hajítjuk el a gitárt, a festékesdobozt meg a csillagos palástot! Most kezdődik a mi igazi életünk. Egy szónak is száz a vége; hazaérkeztünk!” A meseregény csupa jelkép, groteszk irónia, játékos kaland, humoros képzeletvilág és mégis - vagy éppen ezért - maga a valóság.     Kisgyerekkoromat egy Endrőd nevű faluban töltöttem, ahol nagymamámnak méteráru boltja volt, amit édesapám vezetett, amíg el nem vitték munkaszolgálatra.  Bennünket is itt zártak gettóba, majd deportáltak Ausztriába. Édesapámat a kőszegi táborban megölték, mi  édesanyámmal visszatértünk, és hamarosan Szegedre költöztünk. Itt érettségiztem, majd miután származásom miatt nem vettek fel az egyetemre, a tanárképző Főiskolán szereztem diplomát. Később levelező tagozaton az egytemet is elvégeztem. Öt évig általános iskolában tanítottam, utána a megyei lap munkatása lettem. Ezután az egyetemi lapot szerkesztettem. 1972-ben Pestre költöztünk, ahol a Nők Lapjánál dolgoztam. A Családi Laptól mentem nyugdíjaba. Írásaim a hatvanas évektől jelentek meg különböző újságokban és folyóiratokban.  Férjem Bárdos Pál szintén író. Két fiam ( László, András) és hat unokám van. VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>