Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba.
A kiskakas kiabálni kezdett:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- Jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg csak erre várt. Ott termett, és elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
Szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
Lapult kakaska, hallgat. A róka újra kezdi:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon.
-Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
- Még ez egyszer kiszabadítottunk - mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz!
Telt múlt az idő, a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, igen szigorúan a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- De most aztán kakaska, jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas nem moccan, hallgat. A róka ismét rázendít:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Lapult a kakaska. A róka meg fújja:
Emberek jöttek sereggel,
gyöngyöt szórtak marokkal.
Fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
A kiskakas ezt már nem hagyta szó nélkül, nem hallgatott a jó szóra, is kidugta a fejét az ablakon és elkukorékolta magát:
- Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka nyakon csípte a kiskakast, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba.
Kiabálhatott a kakaska, ahogy a torkán kifért, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották. Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol.
A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó, követték a róka csapását a rókalyukig. Ott a kandúr kapta a citeráját, és pengette-zengette:
Csendülj, pendülj citerám,
szólj arany húrocskám!
Benn fekszik e róka koma
meleg puha vackán?
Hallgatja a róka, hallgatja, s ekképp gondolkozik:
"Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen."
Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját.
Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszőkosárba, s hazavitték.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
