Gyerekként mi szerettél volna lenni? Anya. Van erről egy kis rajzom is, valamikor általános iskolában rajzoltam, 13 gyerekkel állok a képen… Csodálatos anyukám van, olyan minta, ami a mai napig meghatározó nekem. Az anyaságon nem kell gondolkodnom, az könnyű, őmiatta könnyű. Sokszor mondták, majd legyek óvónő, a matektanítás is felmerült, és a világutazóság mindenféle formáját is sokat fontolgattam – persze azt sem véletlenül: a piros Ladánkban hét fős családom sok-sokezer kilométernyi Európát járt be, amikor végre útlevelet kaptunk, s engem lenyűgöztek a nyelvek, s az ezerféle lokalitás, amivel találkoztam. Kamaszként milyen könyveket bújtál szívesen? Astrid Lindgren összes műveit, Arthur Ransome: Fecskék és fruskák sorozatát… és mindent, ami csak a Fejér Megyei Könyvtárban – az utcánk túloldalán – fellelhető volt. Szerintem a gyerekkönyvtár állományát kevés kivétellel mind olvastam… Hogyan kezdtél el illusztrálni? Felsős koromban, csöndes tanórákon, klasszikus írólapra “gyártottam” azokat a grafitceruzás képeket sorozatban, amik sok, mindenfélét csináló – mászókázó, zenélő, kiránduló, stb. – gyereket ábrázoltak. A rajzok körbejártak a padok alatt, és mindenki “bejelölte magát” – facebook anno 1989 – valamelyik figuraként. Az osztálytársaim rajongtak ezekért a firkákért, és nekem észrevétlenül az identitásom részévé vált a rajzolás… Sok biztatás ellenére általános és középiskolában nem vettem túl komolyan a rajzolást, vagy talán azt vártam, valaki majd fölfedez, és ráébreszt, óriási tehetség vagyok. Erre hiába – és fölöslegesen – vártam sokáig, majd meglehetősen hézagos felkészültséggel felvételiztem Pécsre a Művészeti Karra – mondanom sem kell, sikertelenül. Egy nagyon kedves lány, akivel együtt felvételiztünk, mondta azt, hogy a rajzi alapokat tanulni kell, rengeteg gyakorlás kell – mindenkinek, tehetségtől függetlenül. Furcsa, de ezt így, egyértelműen, akkor hallottam először. Biztatott, hogy szánjam rá az időt, és jövőre jöjjek újra. Nem szántam. Elnyelt a Bölcsészkar, antropológiát, újságírást, irodalmat tanultam, és eltelt tíz év. (Pécsett a bölcsészek legalább tíz évet járnak egyetemre, mert nagyon jó bölcsésznek lenni Pécsett…) Közben lett egy másoddiplomám szervezetfejlesztésből, és dolgoztam pár évet különféle munkahelyeken. További néhány év, magánéleti fordulatok, egy-két véletlen, és Szigeti Tamás Szuterén Rajziskolája kellett hozzá, hogy 27 évesen az Óbudai Képzőművészeti Iskola Képgrafika szakán találjam magam. Kaptam két “jutalomjáték” évet, amikor reggeltől estig, azaz nappalis módon, kicsi csoportban, jól felszerelt műhelyben, igazi műhelylégkörben az alkotással foglalkozhattam. Így kezdődött. Illusztrálni… Biztosan ezzel sem vagyok egyedül, de Szegedi Kata, Agócs Írisz és Paulovkin Bogi talán tudtukon kívül is jelentőseket “löktek” rajtam… máig nagyon hálás vagyok nekik egy-egy jó kritikáért, szakmai észrevételért, tanácsért. Amit a képgrafika szakon nem, azt később, munka közben, többek között tőlük tanultam meg. Hasonlóképpen érzem magam nagyon szerencsésnek azért, hogy az Illusztrátor Pajtások körébe tartozhatom – egyszerre találtam itt inspiráló és konstruktív szakmai közösségre, és jó barátokra. A képgrafika szak vége felé már voltak illusztrációs feladatok, és kitaláltam én is ilyeneket magamnak, vagy közösen barátokkal. Így született az első és máig nagyon szeretett saját mesekönyv – a Lelőckék –, ami egy ikreket váró barátnőnknek készült. A következő a Fehérvári Mesék volt, amivel először indultam az Aranyvackoron (és be is került a kiállítási anyagba), majd a Székesfehérvári Önkormányzat ösztöndíjával dolgoztam rajta tovább. Mindkét mesét Ásmány Gabriella írta. Hogyan kerültél Londonba? Miért pont szervezetfejlesztésből szereztél másoddiplomát? Mondhatnám, hogy az egy “előző életem” volt – hiszen már vagy tíz éve nem foglalkozom aktívan szervezetfejlesztéssel. Ugyanakkor, a sok fontos “véletlen” közül, ami az illusztráláshoz vezető utat szegélyezte, az egyik éppen ez a másoddiploma volt. Így visszatekintve olyan, mintha sosem választottam volna tudatosan, mit tanulok – impulzusok, ráérzések, véletlenek vittek. De minden kanyarban rátaláltam valamire, ami nagyon boldoggá tett. Szervezetfejlesztőként az Ökotárs Alapítvány égisze alatt dolgoztam jó pár éve már, amikor a londoni The Development School másoddiplomás képzést hirdetett. Nem kellett Londonba mennem, a képzés jött Budapestre, hogy elérhető legyen kelet-közép európai szakemberek számára. Inspiráló, lendületes két év volt, amelynek a végén mégis egy évre Gentbe, majd Londonba kerültem, hogy az iskola igazgatója mellett gyakornokként dolgozzam. Ő volt az, aki “meglepetésként” kijárta nekem, hogy amíg Gentben élek, járhassak a genti Képzőművészeti Akadémiára. A képzés, amivel találkoztam itt, fordulópont volt számomra. Kevésbé az otthon megszokott klasszikus, tanulmányrajz-központú, mint inkább kísérletező szemléletű, játékos, ugyanakkor nagyon magas szakmai színvonalú művészeti oktatással találkoztam, kiváló minőségű alapanyagokkal és eszközökkel, műhelymunkával, aminek szerves része volt egymás munkáinak véleményezése. Gent nagy lökést adott: én EZT szeretném csinálni. Szervezetfejlesztésről még egy mondat: a civil szervezetekben és szervezetekkel szerzett tapasztalataim, csakúgy, mint az egyetemi, antropológiai terepmunkával töltött évek, azt gondolom, mind megjelennek a grafikáimban, az általam teremtett képi világokban, vagy abban, ahogy egy képről gondolkodom. A sok kanyar, ami megelőzte az illusztrálást, hosszú, de nem elvesztegetett út volt – annál is inkább, hogy mindegyik állomását nagyon élveztem. Sokan nem tudják, hogy sok éve önkéntesként is tevékenykedsz nonprofit szervezeteknél. Hogyan kezdődött a gyermekvédelem területén kifejtett munkád? A bizonyos “piros Ladával” Erdélybe is nagyon sokat jártunk gyerek- és fiatalkoromban, családommal. Böjte Csabához is, még a kezdetekkor, amikor éppen csak elkezdődött gyermekmentő munkája Déván. Első látogatásunkkor – lehetett kb. 1992-ben –, tanúja voltam, hogyan vetették rá magukat a kicsi gyerekek az édességnek hitt habszivacs forgácsra, amivel a Hollandiából éppen akkor érkezett segélycsomag tartalma, 200 db Biblia, körül volt párnázva… Meghatározónak bizonyultak ezek az élmények, a későbbiekre nézve. 1999-ben volt, hogy Csaba először megkérte néhány barátját: nyáron áthozna az otthonból egy busznyi gyereket egy hónapra, szervezzenek nekik tábort, programot. Az egyik hetet mi szerveztük, barátokkal, több even át, néha Magyarországon, néha Erdélyben, a Bihari hegységben, omladozó plébániaépületben. Felejthetetlen évek voltak, és megszületett a Bástya Gyermekszolgálat, egy kicsi egyesület, aminek keretében aztán évekig foglalkoztunk székesfehérvári nevelőotthonos gyerekekkel is: tanulássegítéssel, értelmes szabadidős programok szervezésével, integrálással. Mivel foglalkoztál Indiában, Ruandában? Milyen tapasztalatokkal tértél haza Ázsiából? Indiában a Cedric Prakash (számos nemzetközi kitüntetéssel honorált emberi jogi aktivista) nevével fémjelzett, jezsuita iskolahálózat tanárainak és óvónőinek tartott képzés-sorozatban vettem részt. Ezek a nagyon erős lokális tudással rendelkező fiatal és idősebb nők pontosan tudják, hogyan segítsék az itt élő, nagyon szegény családokat abban, hogy egyszerűen, de egészségesen táplálják a csecsemőiket, hogy a reklámok és a politikai manipuláció ellenében megtartsák hagyományos életformájukat, hitrendszerüket, közösség-megtartó szokásaikat, fenntartható gazdálkodási formáikat… Ösztönösen birtokában vannak egy olyan tudásnak, aminek a hiánya okozza a Föld ökológiai problémáit. A (Bocs Alapítvány szervezte) képzés témája a “globális nézőpont” volt. Ruandában a Creative Planet Alapítvány meghívására utcagyerekekkel és nevelőikkel foglalkoztam, kreativitás fejlesztés témában. Ezek az utak mindig fölvetik (bennem) a kérdést, vajon ad-e valakinek valamit az, hogy én ott voltam pár hetet. Alapvetően nem hiszek abban, hogy ennyi idő alatt, egy számomra teljesen ismeretlen közegben, nyelvi akadályokkal, tudok érdemben adni “valamit”. Változást, tanulást… A legtöbb valószínűleg a mosolyom, a rajzaim, az érdeklődésem, vagy egy magyar körjáték. Az kevésbé kérdés, hogy számomra mit adnak ezek az utak – úgy érzem, nekem szükséglet néha távolra menni, eltávolodni a megszokottól. Megtapasztalni, hogy a “normális” mennyire viszonylagos, hogy a komfortzónám betonból van, hogy mennyire vagyok képes a lényegre figyelni, igazán jelen lenni… A mindennapi, jól beigazított életünkben ezek a kihívások csöndesen megkerülhetők… És legelsősorban emlékeztet minden ilyen út arra, hogy feladatom van, ezen a Földön nekem jutott helyzetemnél fogva. És ez a feladat legfeljebb elkezdődött ott, hogy két hetet rajzoltam és festettem az utcagyerekek között – a java azután következik, hogy hazaérkezem. Szerinted a magyar gyerek- és ifjúsági könyvpiacon milyen típusú gyerekkönyvekből van hiány? Imádom a francia Didier kiadó zenei mesekönyv sorozatát. Egy félig francia barátnőmtől kaptam kölcsön néhányat ebből: a Péter és a farkas-t, valamint a Möszjő Satie-t (Eric Satie életéről szóló mesével és zenéjével), és függetlenül attól, hogy a francia meséből sokat nem értettem, nagyon szerettük Samuval hallgatni ezeket és lapozgatni hozzá az elképesztően szép mesekönyvet. Szerintem magyar változatban is nagy-nagy igény lenne ilyesmire – “komolyzenei mesekönyvekre”, ahol kép, zene és mese találkozik magas művészi színvonalon. Aztán sok éve “mániám” az, hogy olyan mesekönyvek kerüljenek a magyar gyerekek kezébe, amelyek egy hozzájuk hasonló korú kisgyerek teljesen más hétköznapjairól szólnak. Más kultúrákban járva rám a legnagyobb hatással mindig a saját normalitásom megkérdőjeleződése volt… újra és újra. Nekem normális az, hogy minden este húsz liter meleg vizet elzuhanyozhatok, Indiában pedig láttam azt, hogy hetente egyszer, egy vödör hideg vízen megosztozik két gyerek – kimossák benne a ruháikat, és aztán megmosdanak benne (s persze nekem se jutott több…). Persze ehhez nem kell Indiáig sem menni, de azok a gyerekek, akik ma igényes mesekönyveken nőnek föl, nem hiszem, hogy gyakran eljutnának olyan magyar falvakba – netán budapesti kerületekbe – ahol jelentősen más normalitással találkoznának. Ez foglalkoztat – a saját gyerekem fölnevelése kapcsán is, meg a mesekönyvek kapcsán is. Ilyet is láttam, például Olaszországban a Giralangolo kiadó sorozata, ahol van mese tuareg kisfiúról, cigány kislányról, Goa-i halászcsaládról. A kisfiadnak, Samunak, milyen szempontok szerint választasz gyerekkönyveket? Az én mesekönyv-választási és -vásárlási szempontjaim erőteljesen “félrehordanak” – a képi világ javára. A döntő szempont az, hogy vizuálisan rendben legyen, izgalmas legyen, inspiráló – meg persze ezt lehet ott helyben gyorsan fölmérni, a szöveg milyenségét kevésbé. Aztán “illusztrátor pajtásaim” frissen megjelent könyvei is gyakran kerülnek haza… Ha külföldön járok, biztosan eltöltök pár órát egy gyerekkönyvboltban, majd a vendéglátóim elképedésére nem viszek haza semmilyen ajándékot, “csak” egy nagy kupac mesekönyvet… S végül, egy-egy nehezebb munkafázis után, néha azzal “jutalmazom” magam, hogy fölmegyek az Amazon-ra és megveszem egy éppen aktuálisan kedvenc illusztrátorom egy-egy könyvét… Ilyenformán egész komoly gyűjteményem kezd lenni, amelynek egy részét elolvasni nem is tudom, mert francia, spanyol, olasz, indiai, kinyaruandai, japán nyelven vannak… …és elég gyakran előfordul, hogy én az asztalomnál dolgozom, Samu meg leül a szőnyegre mögöttem, elkezdi lepakolni a polcomról a mesekönyveket, és néhány órán át néma csöndben lapoz… s mivel amúgy sem tud olvasni még, ebben a vizuális sokféleségben merítkezik. Néha kéri, hogy egyiket vagy másikat meséljem el, akkor elmesélem (már ha értek az adott nyelven). Olvasni zömében népmeséket olvasok neki esténként – nagyon szeretjük a Manó könyvek “Mesélj nekem” sorozatát, vagy a Csuka parancsára Kun Fruzsina által illusztrált kiadását –, ez egy kimeríthetetlen, megunhatatlan világ. Vannak-e kedvenc külföldi illusztrátoraid? Jane Ray, Aurélia Fronty, Marco Paci, Dusan Kállay, Peter Sis, Daniela Bunge, Lisbeth Zwerger… Hogyan született a Molnár Krisztinával történő együttműködésed? Mesélj nekünk a most megjelent Maléna kertje c. könyvről. Milyen technikákkal dolgoztál? Krisztinával egy utcában lakunk, ez egy fontos momentum… Második verseskötetét – ami Különlét címmel 2008-ban jelent meg a Pont Kiadónál – én illusztráltam, az egyik első illusztrációs munkám volt. Szerettem a szöveget, ő meg a képeimet… így alakult, hogy a harmadik Aranyvackor pályázaton, aminek a témája az Átváltozás volt, együtt indultunk. Kértem, hogy írjon nekem mesét, amit illusztrálhatok. A Maléna kertje akkor tíz oldalnyi szövegét és három illusztrációját díjazta a Prae.hu, valamint a szöveget külön a Naphegy kiadó is, akik aztán ki is adták. Krisztinával most is nagyon jó volt együtt dolgozni, sokat üldögéltünk bögre kávéval a kék konyhaasztalánál, és bár sosem szólt bele a képek alakulásába, a beszélgetéseink számomra mindig újabb és újabb rétegeit nyitották meg a mesének – és így a képeknek is. És nagyon jó, partneri viszonyban lehetett a Naphegy kiadóval dolgozni, ők is nagyon szabad kezet adtak, bizalmat, ami egy első mesekönyvnél nagy dolog, köszönöm nekik. A könyvben vannak egész oldalas, színes képek – ezek kollázsok, s apró érdekességük, hogy nagymamám 1943-as latin szöveggyűjteményéből kivágott Ovidius-sorokat rejtenek… a szöveg ugyanis Ovidius Átváltozásokjára építkezik, bár ezt egy átlag olvasó nem valószínű, hogy észreveszi. S vannak kis képek is, ezek a könyvben egyszínnyomással, monokróm hűvös barnában láthatók, de eredetileg színesek, és rézkarcok. Részben azért, mert ez a technika állt összhangban a szöveg már említett archaikus rétegével, részben pedig azért, mert eredetileg ezt tanultam, és nagyon örültem, hogy végre van egy jó okom mesekönyvben, gyerekek számára szóló szöveghez alkalmazni. Mesélj nekünk a Négy égtáj gyermekei c. iPad mesekönyv tervedről! Ez egy öcsémmel közös ötlet volt, mint ahogy a világjáró szenvedélyünk is. Szoros kapcsolatban áll a föntebb már említett “normalitás”- fixációmmal: ez egy kísérlet olyan mese-sorozat létrehozására, amelynek minden epizódja egy-egy “lokalitást”, életvilágot hoz közel, egyúttal fókuszba helyez valamilyen globális kérdést. Az első epizódban az életvilág egy japán halászfalu, a főhős egy japán kisfiú, Inori, a globális fókusz pedig a víz, a tenger élővilágával kapcsolatos ökológiai összefüggések rendszere. A második epizód színtere úgy tűnik, Chile lesz. Négy állandó főhős köti össze az epizódokat, a többit nem árulom el… Min dolgozol most? Milyen terveid vannak? Tavaszi képeket festek a Ringató jövő évi naptárjába, egy dél-spanyolországi bábfesztivál plakátját tervezem, kalendáriumot készítek a Waldorf óvodánknak, egy webboltot végre magamnak. A helyi általános iskolában ősztől képzőművészeti szakkört tartok, és egy felnőtteknek szóló kurzusom is lesz később ősszel. Fontos változás az is, hogy lett egy kicsi műhelyem itt a faluban, egy igazi alkotó tér, itt rendezkedem apránként, és nagyon szívesen látok arra járó alkotótársakat vendégül… A legfontosabb pedig, erre az évre, úgy tűnik, az, hogy a Négy égtáj gyermekei elnyert egy 7 hónapos “startup” ösztöndíjat Chilébe, így ebbe most bele kell húznom… és hát, újra utazás!