A játék úgy kezdődött, hogy egyszer egy babát ígértek neki, de baba helyett egy mankó érkezett a misszionárius hordóban! Édesapja, akik lelkész volt, akkor tanította meg a játékra. Azt találta ki, keressék meg az örömöt a mankóban! Azt találták, milyen jó, hogy nekik van lábuk, és nincs szükségük mankóra! Mikor a kislány megtudja, hogy az egész város játssza a játékot - miszerint mindenben meg kell keresni az örömöt-, a betegsége alatt ezt az örömöt találja: „De örülök, hogy régebben tudtam járni! Így megismerhette az egész város a játékot!" Vajon meggyógyult? Nem árulom el! Az biztos, hogy nemcsak a könyv további szereplőinek életébe varázsol fényt ez a drága teremtés, hanem az olvasóiéba is! A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig. Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem fordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát – szinte játszva. Mondanivalója – hogy örömre születtünk a világra – mindig és mindenütt érvényes.