– De furcsa! – álmélkodott Kiss úr. – Ki gondolná, hogy egy ilyen nyugodt éjszakán jéghegybe fognak ütközni? Nem is látni semmit a vízen! – Pont ez volt a baj – mondta Miklós. – Hogy ők se láttak. – Hány óra van? Miklós az új karórájára pillantott. – 23 óra 11! – Mutassa a könyvet! – harsogott Kiss úr, és felolvasott egy részt. – „Amikor Frederick Fleet őrszem 23 óra 40 perckor észrevette a jéghegyet, már nem lehetett elkerülni a szerencsétlen- séget. A Titanic teljes sebességgel jéghegynek ütközött. ” – Lépjünk a tettek mezejére! – javasolta Pataki úr. – Ismertetem a tervet! Első pont: felkutatni a szobrocskát. Második pont: elhagyni a hajót. – Mi lenne, ha beiktatnánk a kettő közé még egy pontot: előre figyelmeztetni a hajó utasait és megmenteni a Titanicot? – javasolta Miklós. – Kitűnő! Van rá huszonnyolc percünk. Gyerünk! A három mérnök nekilódult. A lábuk cuppogott az enyhén nedves deszkákon. Hamar elérték az előárbocot. – Fúj, uraim! – mondta Kiss úr. – Ott az árbockosár! Ez volt az a szőrös száj, emlékeznek? – Most jobban néz ki – vélte Miklós. – És remélhetőleg benne is van az őrszem. Mászni kezdtek az ingatag létrán. Miklós keze remegett, mindig is félt a magasságtól. De most nem volt választás: 3547 fő életét kellett megmenteniük, a személyzetet is beleszámítva! Fleet őrszemet meglehetősen váratlanul érte, hogy Pataki úr tudálékos kis mérnökarca megjelent az árbockosárban. – Hé, te gyerek! Mit keresel itt? – Mr. Fleet, nincs időnk magyarázkodásra! – magyarázkodott Kiss úr Pataki úr lába alól. – A Titanic huszonhat perc múlva jéghegynek fog ütközni és elsüllyed! Kongassa meg sürgősen a harangot, és hívja a parancsnoki hidat! – Na mi az? Még egy kölyök jártatja a száját? – kérdezte Frederick Fleet. – Még kettő! – szólt közbe Kiss úr alól Miklós is, nehogy kimaradjon a fontos eseményekből. – Na tűnés innen, vagy farba billentelek! Kiss úr toporzékolt a létrán. – Ha a hülyeség fájna, ordítana, Mr. Fleet!! Az ilyenek írják a történelmet? Szégyen! – Szívesen csücsülnétek a kazánházban New Yorkig? – Na, addig biztos nem. Mert sohanapján érünk oda, uram – mondta Kiss úr. – Visszavonuló! – adta ki a parancsot ezek után bátran Pataki, és a lehető leggyorsabban farolni kezdett a létrán lefelé. Ez persze meghátrálásra kényszerítette a másik két mérnököt is. Miklós ért földet először, aztán megállt, hátranézett. De a többiek nem jöttek. Kiss úr öklét rázva kiabált. – Hát hogy vették fel magát ide, ember?! Sarlatán!! Hogy hívják a felettesét? Lesz hozzá egy-két szavam! Frederick Fleet és társa, Reginald Lee eleinte röhögtek a méregzsák kisfiún, de aztán Kiss úr mégiscsak kapott egy nyakle- vest a szájalásért. Gyászos hangon közölte utolsó kívánságát. – Majd emlékezzen a szavainkra, Mr. Fleet, amikor a jéghegy, mint sebész szikéje, hat helyen hasítja fel a hajó jobb oldalát!   Miklós, mikor látta, hogy a többieket elkapták, rohanni kezdett: lépcsőn le, lépcsőn föl, míg egyszer csak egy kihalt folyo- són találta magát. Némi világítás volt ugyan, de emberek sehol – nem is csoda, késő este volt már, 23 óra 31 perc. Nagyon jól tudta, hogy a Titanic pontosan kilenc perc múlva összeütközik a jégheggyel! Muszáj figyelmeztetnie valakit! A folyosóra ablakok sora nézett, méghozzá milyen ismerős ablakok! Közelebbről szemügyre vette őket, és felismerte az első osztály sétafedélzetét, ahol alig egy órája – valójában jó száz év múlva – úszkáltak a Mérnök Urakkal. Miklós megkeresete az utolsó előtti lakosztályt, ahol a bőröndöt találta, és gondolkodás nélkül felszakította az ajtót. Nekirohant egy nagy, puha női hasnak. – Nana, kiscsillag! Hová ilyen hevesen? Miklós elsápadt. Ő, aki még a Gizi nénihez se mer becsöngetni, hogy kölcsönkérjen egy tojást, ő – most betörő lett?? Kezdett kihűlni és bizseregni a keze, és lassan a kép is elsötétült a szeme előtt. Pont ilyesmi érzés volt, mikor elájult környezetórán – gondolta, és némán összecsuklott. Amikor kinyitotta a szemét, puha paplanok közt feküdt. A padlót perzsaszőnyeg borította, gyönyörűen kárpitozott székek, szekrénykék mindenütt. Az ágynak díszes fémtámlája volt. Ott meg egy fémhálós csomagrekesz, benne bőrönd… Ezeket a tárgyakat már látta, igen! Odalent, a roncsban. – Mi van veled, kisöcsi? Ne ijesztgess engem, hallod-e! – mondta reszelős, mégis kedves hangján Mrs. Margaret Brown, miközben lágyan pofozgatta Miklóst. – A… jéghegy…! – lihegte Miklós – Nekimegyünk!!! – Nyugalom, csak rosszat álmodtál! Hol vannak a szüleid, babám? Mrs. Brown kibújt zöld selyem háziköpenyéből, és lazán az ágy támlájára hajította. Ismerős kölniszaga volt. Több ezer üveggolyó Frederick Fleet közben átadta Kiss és Pataki urat egy William Murdoch nevű embernek. Ő volt a Titanic első tisztje. Persze ő sem hitt a Mérnök Uraknak, hiába beszéltek neki a jéghegyről. Először még nyugodtan magyarázott nekik, de aztán valamiért mégis begorombult (talán amikor Kiss úr megfenyegette, hogy emberjogi szempontból jelenti az esetet az ombudsmannál), és a rövid társalgásnak az lett a vége, hogy ő is a fülüknél fogva kezdte ráncigálni Barnabást és Ákost. Úgy látszik, ez volt a divat száz évvel ezelőtt. 23 óra 40 perc volt. Megcsörrent a telefon. Murdoch felvette. – Csak nem jéghegynek ütköztünk? Jaj, de meg vagyok lepve! – cinikuskodott Pataki úr. – Mit látott? – faggatta Murdoch a beszélgetőpartnerét. – Köszönöm. És letette a kagylót. A fiúk nézték az első tiszt merev arcát. Úgy tűnt, teljesen megfeledkezett róluk. – Kormányozzon jobbra, gyorsan! Aztán tegyék visszamenetbe a gépeket! – kiáltotta egy másik tisztnek. – Igenis, uram! – És most teljes gőzzel balra! – vezényelt tovább, és a homloka hirtelen gyöngyözni kezdett az izzadságtól. Megkongatták a vészharangot. És ekkor hallatszott az a furcsa hang: a hajótest megremegett, és valami korgást vagy morgást lehetett hallani. – Úristen! Ez az – sóhajtott Kiss úr. – Mintha több ezer üveggolyó gurult volna szét a hajó alján! – Vagy mintha egy vászondarabból téptek volna le egy csíkot – mondott másik hasonlatot Pataki úr. – Késő! Mindenki elveszett! – Kiss úr szemüvege gyászosat csillant. – Sajnos ki kell iktatnunk a második napirendi pontot, az emberek megmentését! Nem hittek nekünk. De akkor legalább a szobrot keressük meg! – Vízzáró rekeszeket lezárni!! – üvöltötte közben Mr. Murdoch a telefonba, és idegességében ugrált, mint egy gumilabda. Fújtatva berobbant egy ősz szakállas úr tiszti egyenruhában. – Ember, ez maga Smith kapitány! – súgta Kiss úr ámulva. – Mi volt ez, Murdoch? – kérdezte a kapitány. – Jéghegy, uram! Erősen jobbra kormányoztattam és visszamenetbe állíttattam a gépeket, aztán erősen balra, hogy kikerüljem, de túlságosan közel volt. Nem tehettem többet. – Zárassa le a vízkamrák biztonsági ajtóit! – Lezárattam! A két mérnök összenézett. – Futás! Meg kell keresnünk Nényei urat, mielőtt elnyeli a hullámsír! A fiúk akadálytalanul hagyták el a parancsnoki hidat. Murdoch első tisztnek most legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy őket kergesse. A süllyedő hajó Végül egy pajkos kedvű ember elkiáltotta magát: – Gyerünk ki, hógolyózni! Állítólag több tonna jégszilánk van a fedélzeten! Vidám kacagás fogadta a remek ötletet. Mindenki szaladt a kabinjába meleg ruháért. A mérnökök földbe gyökerezett lábbal álltak. – Hát nem veszik észre...? Nem tudják, hogy…? – Tudnák, ha gondolkoznának! De nem akarnak gondolkozni, drágám! – recsegte egy hang a hátuk mögül. Mrs. Brown volt, Miklós kezét fogva közeledett. – Tessék, három mentőmellény! Kapjátok föl! És Isten áldjon benneteket! Cuppanós puszit nyomott kis pártfogoltja homlokára, és minden izgalom nélkül fölballagott a lépcsőn. – Rendes nő – mondta Miklós. – A szobrocskát nem láttad, mi? – kérdezte Pataki csüggedten, mert nem volt ínyére, hogy esetleg még egy napirendi pontot ki kell húzni a tervből. Nényei úr ekkor szalvétába csavart valamit húzott elő. Kitekerte. – Ember, hogy szerezted meg?! – ujjongott Kiss úr. – Könnyű volt. Ő maga mutatta meg nekem. Aztán mikor elfordult, zsebre tettem. – Kiváló! Ezért állami kitüntetést kap, Mr. Nényei! Rohanjunk! A fiúk végigrohantak a sétafedélzeten, aztán a nagy lépcsőn lefelé, egyenesen az első osztályú ebédlőterembe. – Szép! És hogy el lesz minden rohadva száz év múlva! Különös módon az ebédlőben és a kártyaszobában tartózkodó utasok egyáltalán nem voltak megijedve. Mintha nem fogták volna föl, mi történt: nyugodtan kártyáztak, iszogattak. Néhány célzás elhangzott a történetekre, de inkább csak viccesen. Egy fiatal nő például így kuncogott a barátnőjével: – Gyere, nézzük már meg azt a jéghegyet! Ilyet még úgysem láttunk, hihihi! – Na, tipikus nők! – hördült fel Pataki. Egy férfi pedig tréfásan azt kérdezte, nem kaphatna-e jeget a szódás whiskyjéhez – de csakis a jéghegyből! – Csak az a baj… hogy hát azt mondta ez a Mrs. Brown, hogy… hogy neki ez a talizmánja! És ha túléli az éjszakát, azt csakis ennek köszönheti… – motyogta Miklós. De a többiek nem hallották. Rohantak vissza a fedélzetre. Ott az utasok már egymás ruhája alá dugdos- ták a jégdarabokat és vihogtak. – Hajnali 2 óra 18 perckor fognak kialudni a Titanic utolsó fényei, és 2 óra 20-kor tűnik el örökre az emberi szemek elől. Most éjfél múlt 1 perccel - mondta Miklós. – Van ötlete, hogy meneküljünk meg? – Javaslatom: keressünk egy mentőcsónakot, és lapuljunk meg az alján! Még egy darabig nem kezdődik meg a beszállás. De 0 óra 5 perckor leveszik a takaróponyvákat, akkor már nehéz lesz elbújni! Négy csónak sorakozott a fedélzeten. – Azért csak ennyi van, hogy ne vegye el az első osztályú utasok elől a kilátást! Ha kétszer ennyi lenne, akkor mindenki megmenekül… – Őrület határa! – döbbent meg az emberi butaság mértékén Kiss úr. Puffantott is egyet a torkába a gyógyszeréből. A mérnökök ügyesen felkapaszkodtak a hatos számú csónakba. Ennek az aljában volt valami zsákvászon – ezt magukra húzták, mint egy takarót. Éppen jókor, mert Mr. Murdoch már sorakoztatta az első osztályú uta- sokat, először az asszonyokat és gyerekeket. A Mérnök Urak kemény férfitalpakat, hegyes női cipőket éreztek a hátukban. Rettenetes hideg volt. Miklós egész testében reszketett. – Alahahattunk csohobog a mínusz kéhéhéhét fokos víhihiz…! – kocogott Pataki úr foga. – Hogy lehet mínusz kettő? – háborgott Kiss úr jégvirágos szemüveggel. – A víz 0 fokon fagy meg, ember! – A sós víz tovább bírja – mondta Miklós. A csónak utasai is fáztak. Egy fűtő annyira didergett, hogy valamelyik hölgy megszánta, és egy rókaprémet kötözött a lábára. – Ismerős hang! – örült meg Nényei úr. – Ez Mrs. Brown! A bátor úrihölgy nem kímélte előkelő kolléganőit: – Na most, hölgyeim, mindenki megfog a kis kacsójával egy-egy evezőt! – Jaj, nem bírom… A kezem! – nyafogott egy fiatalabb női hang. – Nem megy, Mrs. Brown, gyenge vagyok hozzá! – Csak semmi hisztéria! Akkor ketten fogjanak egy evezőt, az egyik nyomja a rudat, a másik forgatja! Gyerünk. A csónak megindult. A prémbe burkolt nők némán eveztek. 2 óra 20 perckor felnéztek az utasok. Miklósék is óvatosan kidugták a fejüket. Ebben a pillanatban nyelte el a Titanicot a fekete, fagyos víz. Olyan hatalmas örvény keletkezett körülötte, hogy majdnem kiborította a menekülő csónakokat. – Mrs. Brown, túléljük? – kérdezte valaki zokogva. – Ne féljen, amíg engem lát! – felelte Mrs. Brown. – Amíg nálam van a szerencsét hozó talizmánom! Miklós nem bírta tovább. Szép csöndesen becsúsztatta a kis szobrot Mrs. Brown retiküljébe.