– Szia, Máli! Megvan még a tücsköd? Gyere, segíts egy kicsit bedobálni nekem az újságokat, ma olyan nehéz a táskám! - Ilyenkor Máli örömmel szaladt, és a két szomszéd postaládájába ő maga dobta be az újságokat, igen óvatosan, nehogy összegyűrődjenek, és közben megpróbált roppant felelősségteljes arcot vágni. Mert Máli ugyan még csak nyolc éves volt, de azt nagyon jól tudta, hogy az újság a fontos és komoly dolgok közé tartozik. Nagypapa is, ha nagynéha eljött hozzájuk vasárnap Nagymamával, szintén komoly arccal vette kezébe az újságot ebéd után, miután komótosan orrára biggyesztette barna keretes szemüvegét, majd belesüppedt a nagy bordó plüssfotel ölébe és lassan, méltóságteljesen kinyitotta az újságot, hogy valahová még mélyebbre tűnjön, ahová Máli nem tudott utána menni. Ilyenkor csak állt egy darabig a fotel előtt, és nézte Nagypapát, ahogy egyre távolabb kerül tőle, és tudta, hogy most azt sem venné észre, ha piszkálni kezdené az orrát. Amit persze kislányoknak igazán nem ildomos dolog. Máli nem is nagyon szokta, de Nagypapa már egy orrvakarástól is képes volt összeráncolni a szemöldökét, és szigorúra igazított hangon rászólni: – Na, de Máli, már igazán tudhatnád, hogy orrot piszkálni csak a neveletlen utcagyerekek szoktak! – Máli nagyon jól tudta ezt, hiszen Nagypapa annyiszor elmondta már, csak azt nem tudta még, kik is lehetnek azok az utcagyerekek. Nagypapától nem volt mersze megkérdezni, Szibill, a tücsök pedig, aki Máli barátja volt és a hársfa alatt lakott a hátsó kertben, nem tudta rá a választ. Ő, amikor Máli megkérdezte tőle, kik azok az utcagyerekek, csak elgondolkodva összedörzsölgette hosszú, fekete csápjait, és ennyit mondott: – Utcaseprővel már találkoztam. És mondhatom neked, Máli, meglehetősen kellemetlen találkozás volt. Tavaly nyáron történt. Épp az évente egyszer megrendezett Tücsökhangversenyről ballagtam haza, amit a munkában eltikkadt hangyáknak szoktunk tartani a Nagyréten. Általában aratás után, a nagy gyűjtögetés végén kerül erre sor, mert ekkortájt van a legnagyobb szüksége szegényeknek egy kis lelki táplálékra is, annyira el tudnak fáradni a sok jövés-menésben és cipekedésben. Mondhatom neked, Máli – mert Szibill mindig ilyen körülményesen és udvariasan fogalmazott, és minden egyes "Mondhatom neked, Máli"-nál megigazgatta apró fekete csokornyakkendőjét is –, kellemes hangulatban telnek ezek a július végi éjszakák. Ragyognak a csillagok, langyos szellő fújdogál, és mi, tücskök egész évben ezt a csodálatos alkalmat várjuk, amikor a hangyák végre megpihennek, és félkönyékre ereszkedve vagy hanyatt fekve heverésznek a fűben, bámulják a szikrázó eget, mi pedig rázendítünk, egyszerre több százan, olyan, mintha nem is mi zenélnénk, hanem maga az égbolt. Gondolhatod, Máli, hogy milyen élmény volt, amikor ez után a varázslatos éjszaka után hazafelé baktattam, már a nap is felkelt, amikor az utcába értem, és akkor egyszer csak, égszakadás, földindulás, hirtelen iszonyú nagyot lendített rajtam valami szúrós izé, én pedig berepültem egy csikkekkel és papírfecnikkel teli vaslapát mélyére. Először azt sem tudtam, hol vagyok, csak később, amikor potrohig porosan, szárnyamba akadt rágógumipapírral, remegve kikászálódtam onnan, csak akkor derült ki, hogy az utcaseprő egyszerűen kiköpött negró-cukorkának nézett. Persze aztán tisztáztuk a félreértést, és Cirok úr, mert így hívták az utcaseprőt, bocsánatot kért tőlem, még a papírt is segített kiszedni a szárnyamból, én pedig bocsánatom jeléül eljátszottam neki a Parasztkantátát. De mondhatom neked, Máli, mikor végre hazaértem, nagyon örültem neki, hogy most egy évig nem kell elhagynom a hátsó kertet. Hogy az utcagyerekek kik lehetnek? Ezek után csak arra tudok gondolni, hogy az utcaseprők gyerekei. De hogy Cirok úrnak van-e gyereke, arra igazán nem tudok neked válaszolni. – […] Folytatás>