Mókus Marci még gyorsan bekapta vacsorája utolsó dió-morzsáit, és rohant a kijárathoz. Leakasztotta nyakából a kis kulcsocskát, kinyitotta a ketrec ajtaját, és szaladt, szaladt a nagy útelágazáshoz. Panda Panni persze előbb ért oda, a padon üldögélt, és lóbálta lábát. – Szia! – köszönt Marcinak vidáman. – Szia! – lihegett Marci. – Bocsi a késésért, csak nem akartam éhgyomorra elindulni. Ma merre menjünk? – kérdezte. Ott kanyargott előttük az út nagyon balra, kicsit balra, egyenesen tovább, kicsit jobbra és nagyon jobbra. – Hááát – morfondírozott Panda Panni –, ma menjünk erre! Ezen az úton ma valahogy minden kihalt volt. Alig találkoztak állattal, és a ketrecekben is szokatlan nyugalom honolt. Egyszer csak egy hatalmas tó partjára érkeztek. A vízen madarak pihentek békésen, a túlparton kárókatonák vonultak sorban, a pelikánok fejüket szárnyuk alá bújtatva gubbasztottak az egyik kis homokbuckán. A tóba kis félsziget nyúlt be, amelyen cölöpökön álló faház állt. A házból pedig mintha halk, nyöszörgő hang szivárgott volna ki. Amikor közelebb mentek, nyilvánvalóvá vált, hogy nem tévednek. Valaki kétségbeesve sírdogált odabent. – Itt valami baj történhetett – súgta Panda Panni. – Gyere, nézzük meg, nem segíthetünk–e! Marci némán bólintott, és beléptek a házba. Párás meleg csapta meg őket. Egy erkélyszerűségen találták magukat, lent pedig egy kis belső tavat láttak, amelyet apró szemcséjű homok vett körül. A parton elszórt sziklák, fatörzsek hevertek, sőt még egy pálmafa is ott díszelgett, igazi trópusi hangulatot idézve. Egy hosszú farkú szürke alak szaladgált fel és alá: tömzsi, görbe lábain hol berohant a vízbe, hol kirohant onnan. Mikor Marci és Panni lemászott hozzá a homokba, akkor látták csak, hogy egy hatalmas krokodil az, aki kétségbeesve sírdogál. – Jaj nekem! Hol vannak? Elvesztettem őket! Mi lehet velük? Ó jaj, brühühü...!!!! Marci odalépett, és illedelmesen köszönt: – Csókolom. Segíthetünk esetleg valamit? – Jaj nekem, elvesztettem a kicsinyeimet! Hol vannak az én drágáim, hol vannak a kicsinyeim…!? – sírt a krokodil, hatalmas, igazi krokodilkönnyeket hullajtva. – Milyen kicsinyek, kit tetszett elveszteni? – kérdezte megdöbbenve Panda Panni. – Hát az én drágáimat, a tojásokat! A védtelen kicsinyeimet. Olyan buta vagyok! Amióta megöregedtem, sajnos mindent elfelejtek. Hová tehettem a tojásokat?! Jaj, mi lesz így az én kis drágáimmal! Biztos baj érte őket! –zokogott tovább vigasztalhatatlanul a krokodil. – Aha. Szóval akkor krokodiltojásokat kell keresnünk. Mi szívesen segítünk – lépett közelebb készségesen Mókus Marci. – Merre tetszett lenni utoljára? – Jaj, drágám, ha én azt tudnám! Voltam én mindenhol, a parton, a vízben, a szikláknál. Igazából már nem is emlékszem, hol jártam. Olyan rossz a memóriám. Jaj nekem, hová tehettem őket, brühühü...! Marci és Panni nem bírták tovább hallgatni ezt a keserves sírást, inkább elindultak felkutatni a tojásokat. A vízbe nem merészkedtek be, ott a krokodil nézett körül lemerülve. Alaposan átkutatták viszont a partot. Benéztek minden szikla mögé, a fatörzsek környékét átvizsgálták, Marci még a pálmafára is felmászott, ami persze teljesen felesleges volt, hiszen oda a krokodil anyuka nem mehetett fel. Egy idő után kifáradva és tanácstalanul ültek le a partra a zokogó krokodil anyuka mellé. – Ugye, mondtam, hogy nincsenek meg! Jaj, elvesztettem őket, én ostoba... brühühü…! Marci éppen azon törte a fejét, hogy valami vigasztalót találjon ki, amikor hirtelen… kis vékony hang szólalt meg mögöttük: – Anyaaa! Anyaaa! Hol vagy! Mindhárman megpördültek, és meglepetésükben nem jutottak szóhoz. Egy kis krokodilfej nézett ki a homokból, alig egy lépésre tőlük. És abban a pillanatban még egy fej bukkant fel, pontosan az előző kiskrokodil mellett. Ő is megszólalt vékony, de követelőző hangon: – Anyaaa, anyaaa, hol vagy már?! És mielőtt bárki válaszolhatott volna, egy harmadik fej is felbukkant, és azonnal nyöszörögni kezdett: – Anyaaa! Hol vagy, anyaaa…?! Az anyuka krokodil odaugrott, és – most már a boldogságtól – sírva átölelte, majd összevissza puszilgatta őket. – Hát itt vagytok kicsinyeim! Hát nem vesztetek el! Hát persze, elfelejtettem, hogy elástalak benneteket a homokba. A jó melegben meg kikeltetek. Ne haragudjatok, de bolond anyátok olyan feledékeny lett az utóbbi tíz évben. Nem is tudjátok, hogy mennyire örülök nektek. Majd boldogságtól ragyogó arccal Pannihoz és Marcihoz fordult: – Köszönöm, hogy segítettetek. Ezért természetesen jelen lehettek a névadásnál, ami a krokodiloknál nagyon ünnepélyes pillanat. Álljatok sorba, gyerekek! Gyerünk, gyerünk, gyorsan–gyorsan! Így ni. Szóval kezdhetjük. Ő a legidősebb – mutatott rá az először kibújó krokodilgyerekre. – Az ő neve Krokodil Kristóf lesz. A második, ahogy látom, kislány. Ő Krokodil Kriszta. – Anya, én mi vagyok? – kérdezte kíváncsian a harmadik, legkisebb krokodil. – Nos, lássuk csak, nem könnyű, nem könnyű... – kezdte el vizsgálni az anyuka. – Igen, igen, te is kisfiú vagy. A te neved legyen Krokodil Kornél. A krokodilok, hogy immár nevük is volt, vidáman hancúrozva vetették be magukat a tóba, csak úgy pezsgett a víz a nagy játékban. Az anyukájuk is utánuk ment, hogy játék közben megtanítsa őket az igazi krokodil–úszásra és víz alatti cselfogásokra. Mókus Marci és Panda Panni pedig egész este ott maradtak, és vagy nézték a vízben úszkáló krokodilokat, vagy, ha végre kijöttek a vízből kicsit felmelegedni, együtt játszottak velük a homokban. Persze megint úgy elmerültek a játékban, hogy észre sem vették, hogy elkezdett pirkadni. Elbúcsúztak a vidám krokodilcsaládtól, és szaladtak a nagy útelágazásig. Ott gyorsan elköszöntek, de megbeszélték, hogy másnap, pontosan napnyugtakor, ugyanitt újra találkoznak.