Hogy született a könyv? Felkért rá a kiadó, vagy neked jutott eszedbe, hogy írj erről? Nem, nem felkérésre íródott. Magamtól jutott eszembe a téma. Korábban, a múlt évben egy másik szövegen dolgoztam, azon valóban felkérésre, de sehogy sem haladtam, és a kiadó sem volt elégedett. Végül hagytuk a fenébe az egészet, mert az a tapasztalatom, hogy ha néhány hónap alatt nem érik be egy ötlet, nem érdemes tovább kotlani rajta. Közben már mocorgott bennem ez a másik téma, annál is inkább, mert tavaly és tavalyelőtt egy közeli barátnőm éppen ezzel a betegséggel küzdött. Ő egyébként is csodálatos személyiség: tanulságos volt látni, ahogy ezt a helyzetet kezeli. Végig, az egész időszak alatt tanított, és igyekezett megőrizni a derűjét, sugárzó optimizmusát. Szinte ő adott erőt a környezetének a kedvességével és életszeretetével. Meg is gyógyult! Láttad azt is, hogy a gyerekek hogy reagálnak egy ilyen helyzetre? Igen, többféle tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban. Amikor a fiam, aki már tizenhét éves, óvodába járt, az egyik ovis társának az anyukája megbetegedett. Durva és hosszú betegség volt, először az egyik, aztán a másik mellét vették le. Kívülről azt gondolta volna az ember, hogy ebbe össze lehet roppanni.  A valóság viszont az volt, hogy az anyuka végig uralta a helyzetet. Mindig elmagyarázta a kislánynak, hogy éppen mi történik, és amikor hazajött a kórházból, megmutatta a heget a gyereknek. Ez talán meghökkentő lehet, de én láttam, mennyire fontos a nyílt, érthető viselkedés. Én a kislánytól hallottam, pontosan mi történt, és meglepődtem rajta, milyen okosan és félelem nélkül számolt be mindenről. Megértettem, hogy a saját szintjén elmagyarázták neki a betegséget, és ettől sokkal kevésbé volt félelmetes az egész sztori. Ez az anyuka egyébként nem volt különösebben képzett, iskolázott, csak ösztönösen érzékeny és intelligens. Sokat jelentett nekem, hogy láttam őket a gyerekkel, aki akkoriban több időt töltött nálunk és más ismerős családoknál is, éppen a kórházi kezelések miatt. Hány éveseknek szól a könyv, kiknek ajánlanád? Gyerekekre gondoltam, amikor írtam, alapvetően óvodás, kisiskolás korosztályra, alsósokra. Derűs könyvet akartam írni, ami azt sugallja, hogy felmerülhetnek ugyan gondok, meredek helyzetek, de mindenen át lehet lendülni, és mindenről lehet, sőt, kell is beszélni! Gondolod, hogy az ilyen típusú könyvek tudnak segíteni, ha tényleg baj van? Mikor, kinek érdemes ezeket olvasni? Szerintem nem csak akkor érdemes ilyesmit olvasni, ha baj van, mert nem kimondottan terápiás céllal íródott. Tudom, hogy sokakat megdöbbent a téma, és először kicsit megütköznek rajta, hogy jaj, minek ilyesmiről írni. Még onkológus ismerősöm is mondott olyat, hogy ő nem merne gyerekeknek ilyet adni. De miért, az ég szerelmére?! Én azt gondolom, hogy ha nem akarunk ilyesmiről beszélni, az csak a mi szorongásainkat mutatja. Ez a könyv alapvetően egy mese, és valami olyasmit szerettem volna vele megfogalmazni, hogy a szülőt is érheti baj. Tudom, hogy a gyerek biztonságérzete attól függ, a szülővel minden rendben van-e, de a szülők sajnos nem sérthetetlenek. Fontos viszont az sugározniuk, hogy uralják a helyzetet és küzdenek. Ha egy gyerek azt érzi, hogy egy szülő kézben tudja tartani az irányítást, akkor nem rendül meg. Vagyis nem a betegség az igazán ijesztő, hanem a szülői bizonytalanság és a titkolózás. Különleges és szép a könyv képi világa, és nagyon illik a szöveghez. Volt beleszólásod abba, milyen típusú illusztrációk segíthetnék legjobban a szöveget? Az illusztrátort a kiadó választotta, de a próbarajzokat én is láttam, és tetszettek. Az illusztrátor egyébként autonóm alkotó, akit – jó esetben – inspirál, továbbgondolásra ösztönöz a szöveg. Ebben az esetben is ez történt, számos finom vizuális megoldással és poénnal gazdagította a könyvet a kép. És vizuálisan is megjelenik az a  humor, a játékosság, ami a szöveget jellemzi. Az első gyerekkönyveid akkor születtek, amikor a fiad kicsi volt, és nyilván ő inspirált. Megmarad-e ez az inspiráció, vagy ahogy a gyerek nő, eltűnik?  A fiam már valóban nagy, neki gyerekkönyvet nem fogok írni, legfeljebb ha unokám születik. Viszont van egy kicsi lányom is, ő most három és fél éves, és neki remélem, még fogok írni: ilyen szempontból termékeny éveknek nézünk elébe, mert imádja, ha fejből mesélek neki. A felolvasással ellentétben ezt ő „éneklésnek” hívja, és szereti megmondani, kik legyenek a szereplők.  Ősszel jön egy háromrészes mesém a Móra kiadónál az örökbefogadásról, Makhult Gabi készíti hozzá az illusztrációkat, és a Centrál Médiacsoport gondozásában is megjelenik majd egy könyvem, amelynek a főszereplője egy fika. Igen, egy fika, aki egy orrban lakik. Összeismerkedik az orr másik oldalában lakó fika-hölggyel, és egy nagy influenza alatt összeházasodnak. Rengeteg takony van a könyvben, kihívás lesz az illusztrátornak, de a titkos cél az, hogy a gyerekek kifújják az orrukat. Ha nem szeretnék, hogy a szereplők az ő nózijukba is beköltözzenek, kénytelenek lesznek…. Neked melyik volt a kedvenc könyved gyerekként, illetve anyaként? Gyerekként én imádtam Bodó Béla Brumi-könyveit, aztán volt egy ötvenes években kiadott mesekönyvünk is, ami ma már föllelhetetlen. Az volt a címe, hogy Mangó, és egy benszülött kislányról szólt. Azért fogott meg, mert lány volt a főszerplő, és kivételesen nem szőke hercegnő volt, hanem egy vadóc, fekete kislány. De kiskamaszként szerettem az indiánkönyveket is. A fiamnak évekig olvastuk a Kis Nicolas- történeteket, amit szülőként legalább annyira élveztem, mint ő gyerekként. Most a kislányommal szinte minden nap Boribon-meséket olvasunk, de nagyon szeretjük Kipp-Kopp, a kis gesztenyegyerek történeteit is. Marék Veronika könyveit Lili még a fiamtól örökölte, ami azóta jelent meg, azt beszereztük. Marci fiamnak a Rumini volt az első könyve, amit egyedül olvasott végig, úgyhogy Lilikének is olvasom Berg Judit könyveit, és persze verseket is. Szabó T. Anna is nagy kedvencünk, főleg a Tükör-cicák. És még valami eszembe jutott: Alona Frankel Bilikönyve két éves krában olyan mély benyomást tett a kislányomra, hogy elkezdett bilibe pisilni. Még hogy az irodalom nem hat!  Egyébként a saját ízlésed szerint válogattad/válogatod a könyveket a gyerekeidnek, vagy hagyod, hogy ő válasszon? Főleg a kislányoknak van olyan korszaka, amikor rettenetes könyveket tudnak szeretni.  Nálunk Lilike még nem kér könyvet, csak kap. Arra, mondjuk, elég háklis vagyok, hogy miket hoznak neki, mert néha hideglelős illusztrációkkal lehet találkozni. A csúnya könyveket egy idő után diszkréten félretesszük. De tudom, hogy ennek nem sok értelme van, mert közben a tévében meg lát azért elég ízléstelen rajzfilmeket vagy animációs filmeket is. Én például a My Little Pony-nál rondábbat, azt hiszem, még életemben nem láttam, de időnként ezt is nézzük. Na bumm. Az arányokra azért figyelünk. És arra, hogy sokféle képpel találkozzon. De ma már én is lazább vagyok ebben, mit a fiamnál voltam, mert az a tapasztalatom, hogy hosszú távon a gyerek úgyis azzal azonosul, amit a környezete képvisel. Ha sokfélét, és ezen belül sok jót lát, akkor nem fogja befolyásolni az a pár ronda könyv, ami a kezébe kerül. Legalábbis remélem.