Az első dolog, ami szembeötlik az új kötet olvasójának, hogy szuper, ahogy játszik a formai lehetőségekkel. A dialógusok drámai formában olvashatók, ilyenkor a könyv konkrét szövegkönyv. Teljesen természetes a szövegben Lídia egy-egy versének felbukkanása, így a líra, a dráma és az epika mind helyet és értelmet kapnak egy kamaszlány életének pergő, vagy vontatott, esetleg a tökéletes csendbe beálló pillanataiban. Az olvasó és Lídia számára szerves szövegek, versek, mint pl. József Attila legkedveltebb sorai pedig szervesen épülnek be prózai részekbe, így játszik a kánonnal Lídia, és teremti meg a játék lehetőségét az olvasó számára is a napló megannyi mozzanatában. Ami jó, hogy ezek a pontok mindig értelmezik, személyes kontextusba emelik a tananyag távoli, szigorúan eltagolódó világát. A Lídia által megélt művészeti produktumok, legyen szó irodalomról, képzőművészetről, táncról vagy zenéről, mindig Lídia világának kereteit és elemeit is adják. Ezzel a trükkel teljesen közvetlenül, természetesen vezeti be a fiatal olvasót a könyv a művészetek, a befogadás, a belső allegóriák világába. Akinek pedig ismertek az utalások, otthonos a közeg, az is sokat tanulhat Lidi őszinte, gyakran egy picit nyers, de mindig nagyon érző és elemző elmefuttatásaiból. Néha hisztérikus, nem tűr semmilyen megalkuvást, pont olyan, mint amilyennek a kamaszoknak lenniük kell. De lehet, hogy Lidi ennél még egy picit több is. Legalábbis Geyang, a tibeti osztálytársa szerint. Geyang Lidit Babits tiszta gyermekére emlékezteti, amilyen ő nem lehet, mivel annyira más paradigmában él, vagy gondolja, hogy él… Vagy mégis lehetséges, hogy vannak kapuk, amiken csak be kell menni, és az élet teljesen új, más dimenziói nyílnak meg a fiatal lány előtt? Lehet, hogy a bátor és mindig progresszív Lídia az igazán nagy tusák közepette egy picit megtorpan? Lidi esetében is, mint mindig, valóban csak egy hajszál választja el az igaz, őszinte és merész utat az őrülettől. Még szerencse, hogy Sára, a majdnem menthetetlenül racionális barátnője, és Vilmos, a teljesen szabad, szülők nélkül éldegélő, de a suliba azért bejáró zenész valamilyen szinten, a földön tartják a hősünket. Kár, hogy a legdurvább elmebajokba Lidi még őket sem meri beavatni. Így maradnak a képzeletbeli barátai, Gulácsy, és Latabár Kálmán. Vagy, ha elég bátor a hősünk, és meg meri osztani a kérdéseit a nevelőapjával, akkor Andor is mindig készséges, és megértő. Csak azt az apróságot nem meri vele sem megbeszélni, hogy lehet, hogy ő egy tibeti szerzetes reinkarnációja. Ha ez olyan simán elfogadható dolog lenne, akkor tulajdonképpen Lídiának számtalan bizonyítéka lenne, de mivel ezt még a végtelenül nyitott Lídia is erősnek érzi, végül inkább hallgat, és várakozik ez ügyben. Miközben Lídia folyamatosan a művészetek csemegeboltjában szemezget, és az olvasónak is rengeteg ízelítőt kínál (Buster Keaton, József Attila, Edit Piaf, Tóth Árpád hol direkt, de leginkább indirekt bukkannak fel a szövegben), úgy halad az impulzusok közepette, katolicizmus és buddhizmus között, de semmit nem alapból kizárva, nyitottan, valami olyan szakrális, mentális és elementáris élmény felé, amit Gulácsy is magáénak vallott: „…határozottan állítom, hogy aki tudja az Isten létezését, és a végtelen életet tisztán maga mögött látja, az nem fog az emberek által összerótt kántusból leckézni”. Lídia, bár 11. végére még mindig nem tudja, hogy színművészetis, képzős, magyar szakos, vagy buddhista főiskolás akar lenni, végül az alkotásban, a saját képregényében megtalál valamit, ami kicsit megnyugtatja: a saját csendjét. Története Lisiex-i Szent Teréz, és Alexandra David-Néel találkozását jeleníti meg, ami persze nem lehet lehetséges, csak Lídiában magában, aki a két női sorsot megismerve a továbbiakban egy kicsit mindkét hőse szemével nézi az életét… A bátor témák ellenére Gévai Csilla szövegét áthatja a humor, ezért a rendkívül szórakoztató, könnyed és lendületes és ironikus olvasnivalót mindenkinek szívből ajánlom, aki szeret nevetni. pagony.hu