Ámde apától senki semmit nem kérdezett, mert a gyerekeknek láthatólag sürgős dolguk akadt.   Ifjabb Rózsadombiék hanyatt-homlok rohantak a móló végéhez, és sietve kicsomagoltak. Vejnő szétosztotta a köveket, majd példamutatóan be is hajította az elsőt a vízbe. A hangos csobbanás hallatán mindhárman kacagni, ugrándozni kezdtek, és kórusban kiáltották: – JESSSZ! Annamari ekkor az egyik vastag könyvet is a kő után dobta. Ez vízbeéréskor egészen más hangot hallatott, valami olyasmit, hogy PSLUMM. A gyerekek megbabonázva figyelték a könyvet, ahogy lassan a víz mélyére ereszkedik. Már épp az ingaórának estek neki – az lett volna csak az érdekes, sosem hallott csobbanás –, amikor Apa megjelent a mólón, és magánkívül kiabálva trappolt feléjük: – NEEE! GYEREKEK! ÁLLJ! Erre aztán ők hárman azonnal le is vették kezecskéiket az óraszekrényről, és kővé dermedve, ártatlan szemekkel meredtek apjukra. Apa kiguvadt szemmel, balsejtelmektől gyötörve kérdezte: – MIFÉLE KÖNYV VOLT AZ? Mivel válasz nem érkezett, lehasalt a móló szélére. – Csak nem az, amire gondolok? Az Anatómia művészeknek 345 színes, képes melléklettel??? – Nem én voltam – mondta Oszi. – Nem én – vágta rá Vejnő is. Mindketten habozás nélkül kishúgukra mutattak. – Annamari volt. Annamari odakuporodott Apa mellé, összeráncolta a szemöldökét, és komoly arccal azt suttogta: – A bálnát a tendel alján apu tönvét olvasszát. Oszi és Vejnő kicsit közelebb léptek a móló széléhez, hogy le ne maradjanak a látványról. Vejnő csodálkozva jegyezte meg: – Apa nem is mondta, hogy élnek ellefelé bálnák. A partőr mindeközben sasszemekkel figyelte fülkéjéből, nem történik-e valami – a kikötői rendszabályzatba ütköző – a környéken. E pillanatban a móló végén sertepertélő fura társaság keltette fel a figyelmét. – Áhhá! Már megint valami kétballábas városi pereputty szédeleg a mólón – morogta. Ám amint ezt kimondta, mintha darázs csípte volna meg. A meglepetéstől oly hirtelen ugrott fel a székéből, hogy elvesztette az egyensúlyát, és teljes hosszában hanyatt vágódott a padlón. Jól lát? Valóban hulladékot dobálnak a kikötő szent vizébe? Az éber őr korát és alkatát meghazudtoló gyorsasággal szedte lábait, s már a móló közepéről azt harsogta sztentori hangon: – HÁNYSZOR MONDJAM, HOGY ÉPÍTKEZÉSI HULLADÉKOT VÍZBE DOBNI A KIKÖTŐ TERÜLETÉN SZIGORÚAN TILOS! Na és ezek a szegény gyerekek?! Itt botladoznak a mólón mentőmellény nélkül. ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI LESZNEK! Apa a szuszogva közeledő kikötőőrre nézett, és felsóhajtott: – Ez nem építkezési hulladék volt, kérem, hanem egy járdakő a kertünkből és az én pótolhatatlan anatómiakönyvem. Oszi próbálta elmagyarázni, hogy Apa szerint a cethalak előszeretettel olvasnak tudományos könyveket, ha hozzájutnak, de az őrnél süket fülekre talált minden magyarázat. Ő az ingaórát méregette szúrós szemmel. – Lakberendezési tárgyakat vízbe dobni pedig különösen szigorúan tilos. Könyvespolcot, virágtartót, túlméretezett kerti törpét semmi szín alatt sem hajigálunk a kikötő vizébe. Apa először szóvá akarta tenni, hogy az ő dédnagymamától örökölt antik ingaórájuk nem könyvespolc vagy virágtartó, még kevésbé túlméretezett kerti törpe, ám végül csak sóhajtva legyintett: – Rendben van, uram. Elhagyjuk a mólót, és a továbbiakban tartózkodunk a holmijaink vízbe dobálásától. Apa és a gyerekek kimasíroztak a part menti homokos, kavicsos fövenyre. Ott aztán Apa komoly lelkifröccsöt tartott a gyerekcsapatnak: – Figyelem! Mostantól semmit, de semmit nem dobunk a vízbe. Se járdakövet, se anatómiakönyvet, se homokozóvödröt, se ingaórát, se semmit! Értve vagyok? Annamari erre boldogan nyugtázta, miközben nagy ívben behajította a vízbe a játéklapátját: – Hulááá, a lapátot szabad. – Nem, nem, semmit az égvilágon! – reccsent rá Apa. – Őrület, hogy a gyerekeknek muszáj folyton bedobálni valamit valahová. Vejnő ekkor felemelt egy kavicsot a földről, és megkérdezte: – Ezt szabad bedobni? Apa dühösen fordult felé, ám amikor meglátta, hogy a fiúcska ezúttal nem járdakövet, féltéglát vagy feszítővasat tart a kezében, hanem egy apró, lapos kavicsot, rögtön felderült az arca, fura fény csillant a szemében. – Fiacskám, ez-ez-ez egy nagyszerű kacsázókő. Tudod, hányat ugrik ez, ha jól megtűzöd!? Tudtátok, hogy apátok valaha a kacsázás nagymestere volt? A Kecsege-tó bajnoka! Add csak ide azt a követ, kisfiam, majd én megmutatom.   vissza a sorozathoz VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>