A fehér holló
Ludwig Bechstein 2018.09.21. 21:22
Amióta csak világ a világ, a sasok királya volt a király az egész madárbirodalomban. Uralkodott a cinkék, kenderikék, seregélyek, harkályok, de még a varjak, szarkák, sőt a hollók királya fölött is. Ő volt a legerősebb, a legnemesebb, így hát minden király s minden alattvaló engedelmeskedett neki.
Történt pedig egyszer, hogy a hollók királya gyűlésbe hívta az egész hollónemzetséget. Jöttek is a hollók seregestül, szárnyuk eltakarta a napot, fényes délben éjszakába borítottak vagy egy fél országot. Jöttek, egyre jöttek. Maguk sem hitték, hogy ennyien vannak.
Felbátorodott ezen a hollók királya, összesúgott tanácsosaival, aztán odaállt a tollászkodó, fekete sokaság elé.
- Hollók népe! - kiáltotta. - Mi vagyunk a legnagyobb nemzetség a népes madárbirodalomban. A legbölcsebb, a legokosabb nemzetség. Nem tűrhetjük tovább a saskirály uralmát! Mától fogva, ha tit is úgy akarjátok, miénk a széles madárbirodalom. Én leszek a királyok királya!
|
Felkavarodott erre a feketeség, elborította újból az eget.
- Miénk a madárbirodalom! - károgták a hollók, hogy zúgott tőle a levegő, és még a sasok is hallották odafönt a ritka magasban.
No, nem is maradt tétlen a saskirály, hívta tanácsosait, szétküldte hírvivőit, magához rendelte a sasnemzetséget. Jöttek is a sasok, olyan sebesen jöttek, hogy szélvihar kelt szárnyuk nyomán. A hollók még fel sem ocsúdtak, lecsapott rájuk a vihar, szétzilálta roppant seregüket. No de a vihar még hagyján, mert a viharból egyszerre csak kibontakoztak a sasok. Űzték, verték, hajtották a hollónépet. Mit tehetett a hollókirály? Gyorsan visszavonulót fúvatott, s jó messzire a sasoktól rendezte csapatait. Dehogyis mondott volna ő le a madárkirályságról egy vesztes csata miatt. A hollók népe nagy és erős nép, lebírja ő még a saskirályt!
Folyt is a háború a sasok és a hollók között hosszú-hosszú időn át.
Történt pedig közben, hogy egyszer egy sas a magasból megpillantott egy tépett hollót, amint éppen ott vergődött az országút porában. Leereszkedett hozzá, és megszólította:
- Hát téged mi lelt? Hogy kerülsz ide, és miért hagytak el a társaid?
Elkínzott, gyönge hangon válaszolt a holló:
- Ne gyötörj engem kérdésekkel! Nem látod, hogy ütött az utolsó órám? Hagyj békén meghalnom. Neked úgysem mondhatok semmit sem, ha itt lenne a sasok királya, ha vele szólhatnék, neki bizony hasznára válna az a titok, amit tudok.
Fogta magát a sas, s elhívta a saskirályt. A király ránézett a hollóra, és azt mondta:
- Ismerem ezt a jómadarat! A hollókirály titkos tanácsosa, az udvar egyik legmagasabb méltósága. Nem is értem, miért hagyták így magára, tépetten, betegen, hiszen a hollók mindig seregestül járnak.
Azzal közelebb lépett az öreg hollóhoz, és megszólította:
- Hát veled mi történt? Hogy jutottál ilyen nyomorú sorsra?
- Uram királyom - felelte a holló -, gonosz tanács és butaság okozta a vesztem!
- Szólj érthetőbben! - parancsolta a saskirály.
- Tüstént világos lesz előtted, királyok királya. Amikor ti, sasok, lecsaptatok hollógyűlésünkre, és seregeinket szétszórtátok, összehívta titkos tanácsosait a hollókirály, és megkérdezte, hogy vajon folytassuk-e a harcot? Akkor én azt mondtam:" Kössünk békét, mert a nemes sasok erősebbek, hatalmasabbak a hollónépnél. Éljünk velük harc helyett békében, jó szomszédságban, s adjunk inkább nekik évente némi váltságdíjat védelmükért és jóindulatukért!"
Még be sem fejeztem a szavaimat, máris lehurrogtak tanácsostársaim. " Dehogy kötünk mi békét - kiáltották -, harcolunk utolsó leheletünkig!" - Láttam én, hogy maga a király is mordul néz rám, soha ilyen mordul nem nézett tán még senkire. Én azonban váltig kitartottam a véleményem mellett. " Nézzétek csak - kiáltottam -, mégiscsak az szabadul a legeslegkönnyebben az ellenség kezéből, aki engedelmeskedik neki. Lám, a gyönge fűszál térdet hajt a szél előtt, de a hatalmas faóriásokat derékba töri a vihar. A meghunyászkodás megóv a bajtól!"
No csak ez hiányzott! Magukból kikelve törtek rám, arcomba vágták, hogy áruló vagyok, hogy a sasok megvesztegettek, hogy az ellenség ügyét szolgálom! Azzal nekem estek, csíptek, téptek, kopasztottak, s mikor már belefáradtak, ledobtak ide az út porába. Testem csupa seb, magam sem értem, hogy maradhatott bennem még mindig egy csepp lélek.
A saskirály figyelmesen végighallgatta a holló beszédét, s aztán odafordult első tanácsosához, és megkérdezte:
- Mit gondolsz, mit csináljunk ezzel a hollóval?
- Öljük meg tüstént - felelte az első titkos tanácsos. - Ez a holló sokkal okosabb nálunk. Ő a legokosabb holló az egész hollónemzetségben. Ha megöljük, nincs többé gondunk vele. Ha életben hagyjuk, összeszedi magát, és előbb vagy utóbb visszalopakodik a hollókirály udvarába, s ott még sokat árthat nekünk. Azt mondják a régi bölcsek: akinek egyszer az Úristen kényére-kedvére kezébe adta az ellenségét, és mégis kiengedi a markából, az olyan tökkelütött, hogy rajta a világ minden bölcsessége sem segít.
- Halljuk most már, hogy te mit gondolsz! - fordult a saskirály a második tanácsoshoz.
- Azt mondom - kezdte a második tanácsos -, ne ölesd meg a hollót. Hiszem, hogy az alázatosak és védtelenek könyörületet érdemelnek. Igaz, ez a holló ellenségünk, de ugyanakkor védtelen foglyunk. Nem harcban fogtuk el, hanem a véletlen adta kezünkbe. Van, akit az ellensége segít meg, amikor a barátja cserbenhagyja. Így lesz az ellenségből barát, a barátból pedig ellenség.
- És te? Neked mi a véleményed? - fordult a saskirály harmadik tanácsosához.
- Kegyelmes uram és királyom! - válaszolta a megszólított. - Én is azt mondom, hagyjuk életben a hollót. Sőt igyekezzünk eszét, tudását hasznunkra fordítani. Királya és barátai gonoszul elbántak vele. Bánjunk mi vele kegyesen. Majd megismer bennünket, és elárulja ellenségeink titkait. Abból csak jó áramlik ránk, ha ellenségeink közül valaki szemben áll a saját nemzetségével. Az ellenséget megosztani, és így győzedelmeskedni fölötte, ez a legbölcsebb haditerv. Ezt tanítja a tolvaj meg az ördög meséje is, amit bizonyára ismertek.
- Hogy is szól az? - kérdezte a saskirály. - Már nem emlékszem.
A tanácsos nem várt több biztatásra, hanem nyomban belefogott a mesébe.
- Egy sötét erdő mélyén élt egyszer egy remete, aki valamelyik jószívű gazdától kapott egy tehenet. Megtudta ezt a tolvaj, és nyomban elhatározta, hogy a tehenet ellopja. Útnak eredt hát éjszaka, s bár tudta, hogy a remete néhány vándort is elszállásolt a hajlékában, annyira bízott magában, hogy semmitől se félt. Amint éppen az istálló felé lopakodott, beleütközött egy emberbe. "Hohó - gondolta magában a tolvaj -, lopni jött ez is, akárcsak én!" - fogta magát, s nagy hirtelen rászólt:
- Hé, te! Ki vagy? S mit keresel itt?
- Ha mindenáron tudni akarod, megmondom - felelte a másik. - Én vagyok az ördög. Azért jöttem, hogy még ma éjjel megfojtsam a remetét. Jó ideje fenem már rá a fogam, de ma megvan a hatalmam is hozzá, mert a vándorok között egy gonosztevőt is befogadott a házába. Itt gubbasztok hát addig, amíg el nem alusznak. S akkor rajta! De te, mondd csak nekem, te mit keresel itt?
- Én? Mármint hogy én? - riadt meg egyszeriben a tolvaj. - Én igazán nem forralok semmi rosszat. Csak éppen merő szánalomból meg akarom szabadítani ezt a szegény remetét a tehenétől: azt se tudja ez a szerencsétlen, hogy kell egy tehénnel bánni, végül még megdöfi az az erős állat ezt a gyönge öregembert.
- Ahá, értem már, értem! - mondta az ördög. - Akkor te is arra vársz, amire én. Legokosabb hát , ha letelepedünk itt valahol a sötétben, és szép csendesen várakozunk.
Le is telepedtek nagy egyetértésben. Igen ám, de egy idő múlva a tolvaj nyugtalankodni kezdett. Nem lesz ez így jó! Ha az ördög besurran a remetéhez, és fojtogatni kezdi, felébrednek a zarándokok. S akkor már hiába, ő mindenképpen hoppon marad. Biztos, ami biztos, előbb jön a tehén, s aztán csináljon az ördög, amit csak akar.
- Ide figyelj csak, cimbora - súgta a tolvaj az ördögnek -, engedj engem előre. Elhajtom a tehenet, s akkor következel te.
- Ohó, nem úgy verik a cigányt! - nevetett az ördög. - Előbb végzek én, aztán jössz te.
- Szó se róla! - erősködött a tolvaj. - Én megyek előre.
- Velem mersz te ujjat húzni? - sziszegte az ördög, s mint a parázs, izzott a szeme.
- Ej, no, csak nem fogok egy buta ördögtől megijedni!
Szólni egy szót sem szólt erre az ördög, de kinyúlt hirtelen, s átmarkolta a tolvaj nyakát.
- Segítség! Segítség! - sikoltott fel a tolvaj. - Gyilkos! Az ördög fojtogat!
Fölriadt erre a remete, fölébredtek a vándorok, és kirohantak a ház elé. Közeledtükre úgy eltűnt az ördög, mintha a föld nyelte volna el. Örült a tolvaj, de bizony nem sokáig örvendezett, mert a remete hatalmas furkósbottal közeledett feléje. Illa berek, nádak, erek, úgy elfutott hát, hogy a lába sem érte a földet. Így hát megmenekült a remete, és megmaradt a tehénkéje is, mert a tolvaj meg az ördög hajba kapott egymással. Világosan kitetszik ebből - fejezte be a mesét a harmadik tanácsos -, okos ember kihasználja ellenségei viszálykodását, és a saját javára fordítja.
Alig mondta ki az utolsó szavakat a harmadik tanácsos, felugrott az első.
- Királyom - kiáltotta nagy indulattal -, ne hallgass erre a beszédre! Fogadd meg az én tanácsomat, ölesd meg a gonosz hollót! Hidd el nekem, csak baj lesz abból, ha életben hagyod. Esze, okossága méreg lesz közöttünk. Mindig az ellenségünk volt, mért lenne most már hű hozzánk? Aki ellenség volt, az ellenség is marad!
A saskirály tudta, hogy első tanácsosa jót akar, de ő maga mégis mást gondolt. Megrázta a fejét, és így szólott:
- Visszaadom a szabadságát ennek a szerencsétlen fogolynak, s királyi jóakaratom jeleként begyógyíttatom sebeit. Mihelyt felgyógyult, hozzátok udvaromba!
Azzal kitárta szárnyait, s tanácsosai élén elrepült.
Minden úgy történt ezután, ahogy a saskirály parancsolta. Jött az udvari orvos, gyógyírral kente be a holló sebeit, hogy az hamarosan talpra állt, s megjelent a saskirály udvarában. Ott azután okos szavával, bölcsességével olyan nagy tekintélyre tett szert, hogy amikor választani kellett, hogy ki legyen a saskirályfiak nevelője, bizony a király választása rá esett. Örült a bölcs holló a megtiszteltetésnek, s fogadkozott, hogy minden szorgalmával, tehetségével gyarapítani igyekszik majd a királyfiak eszét.
Igen ám, de az első tanácsos, aki a hollóra váltig gyanakodott, s aki nem győzte hangoztatni, hogy kutyából nem lesz szalonna, s holló hollónak nem vájja ki a szemét, nagy hirtelen a király elé lépett, és sértett haragjában így beszélt:
- Király uram! Az én tanácsomat nem fogadtad meg, amikor ezt a hollót megtaláltuk az út porában. Éppígy nem hallgattad meg most se. De mért vagyok én első tanácsos, ha szavam előtted annyi, mint a pelyva? Elhagyom hát udvarodat, és messze innen, magányosan fogok élni. A háborút a gonosz hollónemzetséggel vívjátok csak nélkülem!
A saskirály hosszan, szótlanul nézett első tanácsosára, s végül ennyit mondott:
- Jól van. Elmehetsz. Elbocsátlak.
Fogta magát az első tanácsos, s elszállt. Igen ám, de mintha a bölcs hollónak vele távozott volna minden öröme, minden kedve. Félrehúzódott, és magában gunnyasztott. Ha jöttek hozzá az udvari úrfiak, ha jöttek a jóakaró tanácsosok, alig-alig felelt a szavukra. Eltelt egy nap, eltelt kettő, harmadnap összeszedte magát, s megjelent a király előtt. Az már éppen kérdezni akarta, hogy miért nem tölti be tisztét, mért nem oktatja a királyfiakat.
- Király uram - kezdte a holló -, már megbocsáss, de emlékszel-e még a tolvaj meg az ördög meséjére?
- Hogyne emlékeznék - felelte kíváncsian a király.
- Emlékszek akkor talán arra is, hogy ez a mese mentette meg az én szerencsétlen életemet. Nem ölettél meg, mint ahogy első tanácsosod javasolta, mert meggyőzött a tanulsága.
- Hagyd ezt el, bölcs holló - vágott szavába a király -, mi hogy történt, jobb, ha feledjük.
- Nem, felséges király - mondta a holló -, ne feledjük! Ami megmentett, az szól most ellenem. Háborúban van a sasok népe az én nemzetségemmel, s íme, most miattam viszály tört ki közöttetek, erőiteket megosztja. Hívd csak vissza első tanácsosodat, s engeszteld meg. Én leszek az, aki elhagyja udvarod. Elmegyek messze, a fehér sziklás krétahegyek közé, és magányosan töltöm majd napjaimat. Ha már béke lesz, és szükség lesz rám, úgy hívass színed elé.
Az öreg holló elhallgatott, és mintha választ várna, úgy nézett körül.
A király maga elé meredt, néma volt az udvar is.
- Csakugyan okosabb vagy nálunk - szólalt meg végül a király.
A holló erre kitárta szárnyát, és elrepült.
Mondják, hogy a sasok népe és a hollónemzetség között hosszú-hosszú éveken át dúlt a háború.
De egyszer mégis béke lett, s amikor a saskirály elküldte a krétahegyre hírnökeit, sasszemmel is alig tudtak azok rábukkanni az öreg hollóra. Végre észrevették, hogy a fehér sziklaperemen magányosan üldögél egy nagy fehér madár. Ő volt, a holló volt az. Bizony fehér holló repült vissza a sasok udvarába, nevelni, tanítani a királyúrfikat. |
|