Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, elvitte a városba s úgy éldegélt a feleségével egyik napról a másikra. A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen legerősebben vitatkoztak, odaért a  szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás: - Tegyünk próbát; itt jő egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra. - Jól van - mondja a Szerencse - aztán én is próbálok egyet. Az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után. Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: - No szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt. Megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot. A seprűkön túladott nagy szorgosan s azzal hazaindult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó zárós helye, a pénzt a korpás ládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegítsen. Ezalatt hazakerült a felesége. De hogy nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már kész volt a puliszka. Mikor jóllakott, megyen a korpás ládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát bíz ott nem volt se korpa, se pénz. - Hé asszony, hol a korpa? - Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél - felelt az asszony. - De hát a száz forintot hová tetted? - Volt is kendnek száz forintja - pattogott az asszony - nem hogy kendnek, de még a nemzet­ségének sem. Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz. - Kiesett az eszetek kereke? - kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték - hiszen te magad öntötted a csávába a korpát! Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprűt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással: - Nézd csak, nézd, Áldás! ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel. Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek: - Hogy mer kend seprűt hordani? Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal. - No - mondja az Áldás - adok még százat, de többet meg ne lássalak seprűvel. A szegény ember nagy örömmel hazasietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamar­jába a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is haza­kerűlt a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a tímárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson a felesége is nagy összeget. De bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva. - Hé, asszony, hol a hamu? - A hamu? - nyelvelt az asszony - ott a kend hasában. - Hát a száz forint? Színét se látta annak a szegény asszony. Eléveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, mig a tímárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A tímár kapta a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestűl, hogy csodájára gyűlt a falu. Mit volt mit tenni? A szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással. - Látod-e! Itt a szegény ember, hozza a seprűt! Az Áldás azt mondta: - Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember. Tégy vele, amit tetszik. Mikor a szegény ember odaért, azt mondta neki a Szerencse: - No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a min­dennapi kenyeret. A szegény ember megköszönte szépen. Avval bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé. Útközben három gyermekre akadt, ezek majd kiásták egymásnak a szemét, úgy összevesztek valamin. Kérdezte a szegény ember: - Hát ti mi miatt veszekedtek, fiaim? - Nézze csak, bátyám uram - felelt az egyik - ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta. Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak. Ne veszekedjetek, - mond a szegény ember - adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára. Beesteledik. Hát egyszer csak olyan világosság lesz a házban, mintha tíz gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér áll meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismeri. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban. - Jaj, uram, drága portéka az - felelt a szegény ember. - Adok érte egy véka ezüst húszast - mondotta az örmény. - Jaj, uram, drága portéka az - kötötte meg magát a szegény ember. - No hát adok két vékát. - Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is. Kezet csaptak. Az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott érte három véka húszast. Mindjárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon az őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szent-mártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a városba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátas lovára ült és kísérte nagy peckesen a búzás szekeret. A Szerencse s Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól: - Ismered-e, Áldás, ezt az úri embert? - Nem én - felelt az Áldás - nem emlékszem rá. - Pedig ismerhetnéd - mondja a Szerencse - mert a te egyszeri seprüs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is. Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta: - Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkűl nem sokat ér.