A kockaköveken szökdécselve, ugrándozva haladt végig a járdán, el a bútorbolt, az órás és a cukorkabolt bejárata előtt. Itt aztán megállt. Orrát a kirakathoz tapasztotta, és vágyakozva nézte a színes üvegcsék varázslatos tartalmát: a bonbonokat, töltött, savanyú cukorkákat és drazsékat. Bárcsak egyszer egy ültő helyemben megehetnék két kiló drazsét! – gondolta, és sóhajtott is hozzá egyet. A cukorkabolt kopasz, pókhasú tulajdonosa kinézett a bolt ajtaján.   – Szervusz, Pötyi! Vásárolni szeretnél valamit? – Sajnos nincs pénzem, Guriga bácsi! – felelte a kislány, és szomorúan továbbállt. A rózsaszín-fehér csíkos mályvacukrok kárörvendő vigyorral néztek utána. Az emeleti ablakból zongoraszó, pontosabban klimpírozás hallatszott. Valaki a Török indulót gyakorolta. Pötyi felnézett az ablakra, és megpróbált füttyenteni, de nem sikerült. – Pepita! – kiáltotta. Semmi válasz. – Pepita! – süvítette még hangosabban. A zene váratlanul, a dallam közepén elhallgatott. Valaki elhúzta a függönyt, és egy barna szempár jelent meg az ablak sarkában. – Itt vagyok! – suttogta a szempár tulajdonosa, egy kislány. – Lejössz? – kérdezte Pötyi. – Nem lehet, gyakorolnom kell! – Nem tudnál megszökni? – rimánkodott Pötyi. – Csak tíz percre! Észre sem veszik! Pepita elgondolkodva pillantott hátra. – Na, jó, a papa úgyis alszik! – A barna fejecske eltűnt az ablakból. Egy perc sem telt bele, Pepita már meg is jelent a kapuban. A két kislány sutyorogva, nevetgélve tovairamodott. Pepita volt Pötyi legjobb barátnője. Akkor barátkoztak össze, amikor Pepita az első napját töltötte az iskolában. Kint ácsorgott a folyosón, copfba kötött hajjal, galléros blúzban, táskáját maga elé szorítva. A mustársárga pulcsis, nagyszájú Ribizli Petya az osztályterem ajtajának támaszkodva csúfondárosan méregette. – Pont egy ilyen mama kedvence lesz az új padtársam! – mondta. Ekkor lépett közbe a kócos, nagyhangú Pötyi: habozás nélkül Pepita oldalán termett, magával húzta az osztályba, és megvető pillantást lövellt Ribizli felé. Az utolsó óra után együtt mentek haza, mert kiderült, hogy ugyanabban az utcában laknak. Akkor beszélték meg azt is, hogy barátnők lesznek. Sutyorogtak és iramodtak, mígnem egyszer csak Pötyi megtorpant. – Nézd csak! Egy kulcs! – mutatott a lába elé. Tényleg: finom kidolgozású, kacskaringós mintázatú, aranyszínű kulcs csillogott a lábuk előtt a napfény- ben. Pötyi lehajolt érte. A kulcs szárán apró betűs, vésett felirat villant meg: „Kincset kap, ki megleli! 9.” Kíváncsian nézegették. – Ez vajon mit jelent? – kérdezte Pötyi. – Hogy elvesztette valaki, és a megtaláló jutalomban részesül? Vagy valami értékes dologhoz vezet el? Minek a kulcsa lehet? Biztosan egy varázsládáé! Esetleg egy titokszekrényé. Vagy egy rejtélyes szoba ajtajáé. És mit jelenthet ez a „kilenc”? Keressük meg a gazdáját! – De hát hol? Bárkié lehet! – mutatott körbe Pepita. – Ez igaz... – motyogta Pötyi. – Van egy ötletem! A kilences biztosan a házszámra vonatkozik. Izgatottan magával vonszolta Pepitát, egyenesen a kilences számú házba, az antikbútor-üzletbe. A tulajdonos – egy magas, ősz hajú, halk szavú hölgy – gondosan szemügyre vette a talált tárgyat. – Ismerem ezt a kulcsot – mondta. – Tavaly három egyforma, türkizszínű, faragott szekrénykét adtam el. Bármelyikhez tartozhat. Az egyiket Guriga bácsi vette meg, a másikat egy hölgy, aki furcsa, nagy virágokkal vagy gyümölcsökkel díszített kalapot viselt. Nem ismerem, de feltűnő jelenség volt. A harmadik az íróé lett, aki, ha jól tudom, a szomszéd ház padlásszobájában lakik. Visszaadta Pötyinek a kulcsot. A lányok megköszönték az útbaigazítást, és elindultak a cukorkaboltba.   3. fejezet: Pepitát a születésnapján meglepetés éri    Alighogy reggel kinyitotta a szemét, Pepitának eszébe jutott, hogy születésnapja van. Mosolyogva, sietősen öltözött fel. Szerette a születésnapokat, mert ilyenkor nem kellett házimunkát végeznie, és ajándékot is kapott, meg tortát gyertyákkal. Azt remélte, hogy idén végre megveszik neki a fizikakísérlet-készletet, amit már olyan rég kinézett magának. A készletnél már csak egyvalamire vágyott jobban: egy kiskutyára. De apu azt mondta, hogy lakásban nem szabad kutyát tartani. Pepita fogadkozott, hogy naponta háromszor leviszi majd a kutyust sétálni, de hiába rimánkodott, kuncsorgott és könyörgött heteken át, apu hajthatatlan maradt. Egy este, amikor Pepita kiosont a konyhába egy kis nassolnivalóért, apuék hálószobájából suttogást hallott. Nem tehetett róla, muszáj volt közelebb lopódznia egy picit. Innen már egészen jól hallotta a fojtott hangú tanácskozást. Nézegetni kezdett egy pókhálót a sarokban. A hálóban egy muslica vergődött.  – …azt a kutyust – hallotta anyu hangját. A „kutyus” szóra felkapta a fejét. – Olyan magányos szegényke! Mindketten folyton utazunk.  – Ilyen a munkánk, szívem, a családért tesszük! – ellenkezett apu. – Amikor én diplomata lettem, te pedig tolmács, pontosan tudtuk, hogy sokat kell majd utaznunk. Nagyapa és nagymama gondját viselik a gyereknek. A pók közelebb mászott a muslicához. – Mégis jót tenne neki, ha volna valaki, akiről gondoskodhat. Tanulhatna felelősséget – védte az igazát anyu. – Tanuljon felelősséget valami kevésbé szőrös, kevésbé bolhás dolgon. Legyen teknőce vagy aranyhala, az nem rág szét semmit, és higiénikusabb is. – De azt nem lehet úgy szeretni – mondta anyu. – Ellenzem, és punktum! – emelte fel a hangját mérgesen apu, mire anyu ijedten csitítgatni kezdte. Pepita meghúzta a háló egyik szálát, mire a pók ijedten odébb mászott. Másnap jelentette be, hogy fizikakísérlet-készletet szeretne születésnapjára. Kikászálódott az ágyból. A konyhában már várta a langyos bundás kenyér és a tea, de csak a rádió szólt, sehol senki. Felemelte a bögréjét. Alatta egy cédula hevert, s rajta rajzolt szívben egy üzenet: „Boldog 9. szülinapot, kincsem! Dolgozni mentünk, este sietünk haza! Apu, Anyu”. Pepita felhörpintette a teát, magához vett egy bundáskenyeret, és az ajtó felé menet bekiáltott a folyosóról nyíló szobába: – Elmentem, nagypapa! Ebédre jövök! – Odabentről helybenhagyó mormogás hallatszott, de már csak az ajtócsapódás felelt rá. Mi tagadás, Pepita egy kicsit elkeseredett. Sőt: egy csöppet mérges is volt. – Se ajándék, se szülők, se semmi. Mintha nem is lenne szülinapom – füstölgött magában. Mérgében rácsapott az egyik postaládára: az ütés erejétől dr. Mártonffy Félix névtáblája szomorúan fityegni kezdett. – Engem senki sem szeret! – jajdult fel Pepita, és belerúgott egy kukába. A kuka mögül ijedt vinnyogás hallatszott. Pepita megdermedt. Csend volt, csak a saját riadt szívdobogását hallotta. És még valamit. Valami motoszkálást. Egy óriási patkány lehet – gondolta rémülten –, felfal, mielőtt tízéves lehetnék. Borzasztó! A motoszkálás erősödött, halk vinnyogás és kaparászás hallatszott, és a kuka egyszer csak megmozdult! Pepita majdnem öszszeesett ijedtében. Valami kibújt a kuka mögül. Valami határozottan patkányszerű! Csak éppen ennek a valaminek zsemleszíne volt, nagy tappancsai meg hosszú, lógó füle. – Egy vizslakölyök! – könnyebbült meg Pepita, és megsimogatta a kiskutya fejét, aki hálásan rágcsálni kezdte a mutatóujját tűhegyes fogacskáival. – Au! – kiáltott fel a kislány. A következő pillanatban észrevett valamit a kutya nyakában. Az egyszerű nyakörvön szív alakú aranybiléta lógott. Pepita megpróbálta kibetűzni a táblácskára vésett feliratot. – Nyughass már! – szólt rá a kutyusra, aki éppen az állát próbálta megharapdálni. „Hercig a kismajomhoz vezet, az meg a kincshez. 9.” Pepita szájtátva nézte a táblácskát, aztán körülpillantott. Sehol senki. A boltíves folyosó titokzatosan hallgatott. Később a téren, miközben a hernyó alakú zselés cukorkát szopogatták, amit Pötyi hozott Pepita szülinapjára, Pötyi így szólt: – Lehet, hogy a liftben bújt el! Megnézted a lépcsőházban is? – Persze, mindenütt körülnéztem – felelte Pepita teli szájjal. – De csak Félix doktor úrral találkoztam. Ő nem az a fajta, aki kiskutyákat rejt el mindenféle kukák mögött. Pötyi kuncogva vakargatta a vizslakölyök füle tövét, aki ettől révületbe esett, és a hátára hemperedve morogni és rúgkapálni kezdett. – Na, gondolkodjunk! – mondta Pötyi. – Feltételezhetjük, hogy a bilétán szereplő név, a Hercig, ennek a kölyöknek a neve. – Feltételezhetjük – bólintott Pepita. – Ezek szerint tehát ő vezet el bennünket ehhez a nem tudom, milyen majomhoz, az meg a titokzatos kincshez – folytatta Pötyi. – Ezek szerint – bólintott Pepita. – De milyen majomhoz? – vakargatta Pötyi tűnődve Hercig rózsaszín hasát. – És hogyan? – kérdezte gondterhelten Pepita, amint a szájába tömött még egy hernyócukrot. Ekkor Hercig hirtelen talpra szökkent, és tekintetét felfelé szegezve, cérnavékony hangon nyifogni kezdett. A lányok követték a tekintetét. A teret szegélyező házak egyikének második emeleti ablakpárkányán egy kis majom ült piros csákóban, és csúfondárosan öltögette a nyelvét.   vissza a sorozathoz VISSZA A GYERMEKREGÉNYHEZ>>