Behunyta a szemét, és azon gondolkodott, hogyan segíthetne Huppnak, hogy ne féljen. Hupp várt. A mamája újra kinyitotta a szemét. – Hupp, te csak azért félsz a sötéttől, mert nem ismered. Mit tudsz a sötétről? – Fekete – vágta rá Hupp. – Hát ez máris nem igaz. Lehet ezüst, kék, szürke, vagy rengeteg más színű, de szinte soha nem fekete. És még mit tudsz róla? – Nem szeretem – húzta össze magát Hupp. – EGYÁLTALÁN nem szeretem. – Azt nem tudod róla – magyarázta a mamája –, azt legfeljebb érzed. Szerintem semmit sem tudsz a sötétről. – A sötét ronda – mondta hangosan Hupp. – Nem tudhatod. Sötétedés után ki sem dugod a csőröd az odúból. Szerintem le kéne szállnod a földre, és minél többet kiderítened a sötétségről, mielőtt eldöntöd, milyen. – Most? – kérdezte Hupp. – Most! – felelte a mamája. Hupp kimászott az odúból és végigtotyogott az ágon. Az ág végén lekukucskált. A mező nagyon-nagyon messzinek tűnt. – Földet érésben nem vagyok valami jó. Még megütöm magam. – Gyakorlat teszi a mestert – biztatta az anyja. – Nézd! Egy kisfiú botokat gyűjt az erdő szélén. Menj, beszélj vele! – Most? – Most! Hupp behunyta a szemét, mély levegőt vett, és elengedte az ágat. Apró, fehér szárnyaival levitorlázott, de – ahogy mondta – földet érésben nem volt valami jó. Hét villámgyors szaltót vetett a kisfiú mellett. – Óóó – kiáltott fel a kisfiú. – Egy óriási tűzgolyó! – Igazából – motyogta a tűzgolyó, miközben összeszedte magát – gyöngybagoly vagyok. – Aha – nézte meg a kisfiú csalódottan. – Persze, nem is lehetnél még tűzgolyó. Apa azt mondta, csak akkor kezdhetjük a tűzijátékot, ha besötétedett. Bárcsak sötét lenne már! – Azt akarod, hogy sötét legyen? – kérdezte Hupp elképedve. – IGEN – kiáltotta a fiú –, SÖTÉTBEN MINDEN IZGALMAS! Ma pedig különösen, mert tűzijáték lesz. – Mi az a tűzijáték? – kérdezte Hupp. – Szerintem a baglyoknál nincs ilyen… legalábbis a gyöngybaglyoknál nincs. – Nincs? – csodálkozott a kisfiú. – Ti szegénykék! Hát van rakéta, röppentyű, vulkán, aranyeső, csillagszóró… – Jó, jó, de mi az? Megeszitek? – értetlenkedett Hupp. – Dehogyis! – nevetett a fiú. – Apa meggyújtja a zsinórokat a végükön, és huss, felrepülnek, az eget pedig színes csillagokkal töltik meg, legalábbis a rakéták. Én csak a csillagszórót foghatom. – És mi van a vulkánnal? Meg az aranyesővel? Azok mit csinálnak? – Csillagáradattal töltik meg az eget. Az aranyeső… az aranyesőből meg csillageső hullik. – És a röppentyű? – Fú, az szuper! A fejed fölött süvít és közben fütyül. Azt imádom a legjobban. – Asszem, nekem is tetszene a tűzijáték – mondta Hupp. – Biztos vagyok benne – bólogatott a fiú. – Figyelj csak! Hol laksz? – Azon a fán, a felső lakásban. Alattunk mókusok laknak. – Azon a nagy fán a mező közepén? Onnan végignézheted a tűzijátékot. Az ott a mi kertünk a hintával.. Csak nézz ki, amikor besötétedik… – Muszáj, hogy sötét legyen? – Még szép! A tűzijáték csak a sötétben látszik! Most mennem kell. Még botokat kell gyűjtenem a tűzrakáshoz. – Tűzrakáshoz? Az meg micsoda? – Majd meglátod, ha kinézel ma este. Szia! – Szia! – köszönt el Hupp bukdácsoló kis pukedlivel. Nézte a fiút, ahogy átszalad a mezőn, aztán ő is nekilódult, kitárta a szárnyát, és kicsiket csapdosva megérkezett az ágra. Hason csúszva végigszánkázott rajta, majd fejjel előre megérkezett az odúba. – Nos? – kérdezte a mamája. – A kisfiú azt mondja, hogy a SÖTÉTSÉG IZGALMAS. – És te, te mit gondolsz, Hupp? – Nekem ez EGYÁLTALÁN NEM tetszik – felelte Hupp –, de azért megnézem a tűzijátékot este… ha itt maradsz velem. – Itt maradok – nyugtatta meg a mama. – És én is – szólt közbe a papa, aki éppen akkor ébredt fel. – Szeretem a tűzijátékot. Így is tettek. Sötétedéskor Hupp az odú szájához slattyogott, és óvatosan kikukucskált. – Gyere, Hupp! Szerintem most kezdik – kiáltott Gyöngybagoly úr. Kényelmesen elhelyezkedett egy nagy ágon a fa tetején. – Innen tökéletes a kilátás. Hupp két bátor kis lépést tett az ágon, az odún kívül. – Itt vagyok – szólt a mama csendesen. – Gyere, Hupp. Aztán együtt, szinte összeérő szárnnyal felrepültek a nagy ágra, Gyöngybagoly úr mellé. Éppen időben érkeztek. Lángok csapdostak és szikrák pattogtak a kisfiú kertjének végében. – Ez biztos a tábortűz – nyekkent le Hupp. És szinte még a szárnyát sem eresztette le, máris huss – zöld csillagzuhanyt köpködve felröppent egy rakéta. – Húúú – álmélkodott Hupp tágra nyílt szemmel. Táncoló csillagszökőkút szökkent a földről az égbe, aztán még egy és még egy. – Húúú – mondta újra Hupp. – Úgy huhogsz, mint egy macskabagoly – mosolygott a papa. – Te jó ég! Ez mi? Fényesen tekergő csíkok süvítettek a levegőben. – Ja, ez a röppentyű – vonta meg a szárnyát Hupp. – Tényleg? – kérdezte a papa. – Ilyet még soha nem láttam. Úgy látom, te aztán mindent tudsz a tűzijátékról. És mi az a fel-le ugráló pezsgő fény? – Szerintem az a barátom lesz, csillagszóróval a kezében. Úúúúúú, és ott vagyok én! – Tessék? – értetlenkedett a papa. – Egy tűzgolyó! A kisfiú azt hitte, tűzgolyó vagyok, amikor földet értem. Hát nem gyönyörű?! Azt hitte, én is tűzgolyó vagyok! Gyöngybagoly úr csak nézte a pergő-forgó szikraesőt. – Jó kis földet érés lehetett.  Tovább>>