Az óriásokról tudni kell, hogy réges-régen a hegyekben meg az erdőkben éltek, sziklából volt a válluk, mohából a szemöldökük, és szabadon jártak a világban. Fiatal volt még akkor az emberiség, és az óriások vigyázták az álmát. Nagy viharok idején például felálltak a hegytetőre és megfogták a villámot, nehogy a falvak házaiba csapjon. Máskor meg, amikor sokáig nem esett az eső, kicsavarták a felhőket, hogy az emberek szomjan ne haljanak.   Amikor aztán az emberiség cseperedni kezdett, nem kellett már többé vigyázni rá. A világ egyre kisebb lett, az erdők megfogyatkoztak, az óriások pedig beköltöztek a városokba. Nem járhattak többé szabadon, lábuk belegyökerezett a földbe, gerincük lépcsőház lett, szemük ablak, mutatóujjuk villámhárító. A legmagasabbak Amerikába mentek felhőkarcolónak, az alacsonyabbak beérték a berlini húszemeletesekkel is. Szegény Jankónak – aki óriás létére kicsinek számított – meg kellett elégednie egy angyalföldi tízemeletessel. Magányos volt Jankó, mert hiába épült fel körülötte egy egész lakótelep,nem költözött oda egyetlen óriás se. Az amerikai felhőkarcoló-rokonoktól érkezett ugyan egy-két árva levelezőlap karácsonytájt, de attól sem vidult fel, csak még jobban beleszomorodott az egyedüllétbe. Lett is a nagy szomorúságból csőtörés, liftmegállás, áramkimaradás – mert ha egy óriás nekikeseredik, azt bizony a háza sem ússza meg szárazon. Egy nap egy csillagász költözött Jankó tízemeletesének tizedik emeletére. Különös szerkezeteket, csillagtérképeket és messzelátókat cipelt föl a lépcsőn, hét nap, hét éjjel egyfolytában, mivel az óriás bánata miatt megint nem működött a lift. A hetedik nap éjjelén végre befejezte a költözködést, összeszerelte a legnagyobb messzelátót, főzött egy vödör feketekávét és felbaktatott vele a padlásra. Aznap különösen tiszta volt az ég, a távcsővel el lehetett látni egészen a Naprendszer legszéléig. A csillagász elégedetten hümmögött, és éppen kezdte volna megszámolni a Szaturnusz gyűrűit, amikor különös hang hallatszott a háta mögül. Egy eget rengető szörcs. Egy hatalmas lefety. És a végén egy apokaliptikus böff. A csillagász nagyon lassan pillantott hátra, és majdnem hanyatt esett attól, amit látott: az üres kávésvödör mögül az óriás bámult vissza rá. - Legközelebb tegyél bele cukrot - mondta Jankó. - Feltétlenül – motyogta a csillagász. Attól a naptól fogva minden éjszaka együtt kémlelték az eget. Kávézgattak, beszélgettek, és olyan messzire néztek a messzelátóval, amilyen messzire csak tudtak. Megnézték a Jupitert, a Szaturnuszt, a Plútót, és Jankónak nagyon tetszett, hogy ilyen nagy a világegyetem és ilyen messzire ellátni benne. Ám egy csillagtalan novemberi szerda éjszakán hiába kémleltek, hiába néztek: nem láttak az égen semmit, csak a végtelen nagy, gomolygó feketét. Keresték, kutatták a fényt a nagy feketeségben, de hiába: sehol egy apró csillag, egy kósza műhold, egy árva űrállomás. Már éppen elszomorodtak volna mindketten, amikor Jankó egyszer csak olyat látott, amilyet még soha: a messzelátó másik végéről háromszáz ragyogó ablakszemével egy meseszép óbudai óriáslány pislogott vissza rá. Jankó első látásra szerelmes lett, mert olykor az óriások is lehetnek szerelmesek. Nem érdekelte többé a Jupiter, a Szaturnusz, a Plútó, Óbudát kémlelte ezután már mindig a csillagász messzelátójával. Nézte, leste, bámulta az óriáslányt, égbe nyúló, karcsú alakját, tíz szépséges emeletét, félig lehunyt redőnyeit, és verseket írt hozzá (pontosan tíz verset, egyet-egyet minden emeletéhez). Egy nap megelégelte ezt a csillagász, mert kellett volna már neki a messzelátó. – Te, Jankó – mondta egy márciusi szerdán –, ideje volna ezzel a lánnyal megismerkedni. - Jaj-jaj – sóhajtott Jankó (a lakók azt hitték, földrengés van) –, hiszen az lehetetlen! - Ugyan már – tápászkodott fel a csillagász a földről, ahová a sóhajtól esett –, miért volna lehetetlen? – Mert mi Pesten vagyunk, ő meg Budán! – fakadt sírva Jankó, és a házban maguktól megeredtek a vízcsapok. Ám a csillagász nem hagyta magát (nagyon kellett neki a messzelátó). Gyorsan előkereste a térképet meg a telefonkönyvet, hogy kiderítse, melyik házban lakik a szép óriáslány. A szép óriáslány a Vihar utca 3. számú óbudai tízemeletesben lakott. – Most már csak el kell juttatni hozzá a verseket – mondta elégedetten a csillagász. – Igen ám, de hogyan? – hüppögött Jankó. – Hiszen mi Pesten vagyunk, ő meg Budán! – Van egy ötletem – ugrott fel a csillagász. – Mindjárt visszajövök. Azzal felpattant a biciklijére, kikanyarodott a Duna-partra, átkerekezett az Árpád- hídon, és ripsz-ropsz, már ott is volt a Vihar utca 3. szám alatt. Megnyomta a legfölső csengőt a kaputelefonon. – Ki az? – kérdezte egy rikácsoló hang. – A csillagász vagyok – mondta a csillagász. – És kit keres? – rikácsolta a kaputelefon. – Én… én csak… izé… az óriáslányt keresem – dadogott a csillagász. – Tudod, kivel szórakozz, büdös kölyök, majd adok én neked telefonbetyárkodást! A csillagász végignyomkodta mind az ötven csengőt, de hiába: senki se hallgatta meg. (A felnőttek ugyanis általában nem látják az óriásokat, és nem is hisznek a létezésükben.) Már éppen haza akart indulni nagy bánatában, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy pöttöm kislány kukkantott ki rajta. – Te keresed az Etelkát? – Tessék? – Az óriáslányt. Te keresed? – Én. Átadnál neki egy üzenetet? Azzal a csillagász a pöttöm kislány kezébe nyomta Jankó mind a tíz versét, és elégedetten hazabiciklizett. A kislány pedig ugrálva elindult felfelé a lépcsőn, és felolvasta a verseket Etelkának. Minden emeleten egyet. Az óriáslány az első verstől úgy elpirult, hogy az egész házban bekapcsolódtak a radiátorok. A másodikon akkorát nevetett, hogy ripityára törtek a rikácsoló néni porcelánjai. A harmadiktól sóhajtott, és megállt a lift. A negyediken elpityeredett, és megeredtek a csapok. Az ötödiktől úgy megdobbant a szíve, hogy beleremegett a lépcsőház. A hatodiktól lesütötte mind a háromszáz szemét. A hetediktől olyan boldog lett, hogy zenélni kezdett a kaputelefon. A nyolcadikon mosolygott, és felkapcsolódtak a lámpák. A kilencediktől úgy zavarba jött, hogy lekapcsolódtak. A tizedik után tollat és papírt kért, hogy válaszverset írjon ennek a Jankó nevű,ismeretlenül is nagyon-nagyon kedves óriásnak. Így történt, hogy az angyalföldi óriás és az óbudai óriáslány levelezni kezdett. A csillagász szorgalmasan hozta-vitte a leveleket, a verseket, a szerelmes vallomásokat, napjában többet is. A nagy postáskodásban aztán szép lassan összebarátkozott a Vihar utca 3. minden lakójával (a rikácsoló nénit kivéve). Legjobban persze a pöttöm kislánnyal meg az anyukájával barátkozott össze, vasárnaponként ott ismaradt náluk uzsonnára. Telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, az őszből tél. A csillagász éppen a pöttöm kislány anyukájának segített karácsonyi mézest írókázni, amikor hirtelen – égszakadás-földindulás – megrengett a mindenség, és az egész házat elöntötte a víz. Etelka ugyanis sírt, zokogott, bömbölt, de úgy, hogy akkora csőtörést még nem látott a világ. – Egyetlen percig sem bírom tovább – toporzékolt Etelka. – Nem tudok többé az én Jankóm nélkül élni! – Kitalálunk valamit, csak ne sírj – könyörgött csurom vizesen a csillagász. – De mit? – csuklott Etelka. – Hiszen ő Pesten van, én meg Budán! A csillagász erre nem tudott mit mondani, csak a fejét vakarta, pedig a nappaliban már térdig ért a víz. Talán még ma is vakarná, ha a pöttöm kislánynak nem támad egy mentőötlete. – Miért nem költözöl át Pestre? – kérdezte Etelkától, miközben anyukája ráadta a pillangós gumicsizmát. – De hát én nem mehetek el a házból – értetlenkedett az óriáslány. – Akkor menjünk a házzal együtt! Szegény hüppögő Etelka erre megint zokogni kezdett. Hát hogyan is mehetne át Pestre a házzal együtt, mikor lába a földben gyökerezik, gerince lépcsőház, mutatóujja villámhárító? Ismerte ugyan a régi meséket az óriásokról, akik szabadon jártak, de hogy ő is elinduljon valahová? Pláne Pestre? Hát ahhoz nagyon nagy elhatározás és minimum egy varázslat kellene. – Ha az elhatározás megvan, a varázslat már egyáltalán nem gond – örült meg a kislány, és már ki is kereste a telefonkönyvből a Tündérországház telefonszámát. – Halló, itt az Ügyeletes Tündér – szólt bele a kagylóba az Ügyeletes Tündér. – Miben segíthetünk? – Egy óriásról van szó – vázolta a helyzetet a kislány. – Pontosabban kettőről. Nagyon szeretik egymást, de az egyikük Pesten lakik, a másik meg Budán. – Mennyire szeretik egymást? – akadékoskodott az Ügyeletes Tündér. – Verseket írnak – mondta a kislány. – És csőtörés is van. – Értem – hümmögött az Ügyeletes Tündér. – Ebben az esetben haladéktalanul küldök valakit egy varázslattal. A varázslat éjfél körül meg is érkezett, így már tényleg nem hiányzott más, csak az elhatározás. Etelka nagyot sóhajtott. A lépcsők megremegtek, a lámpák pislogni kezdtek, a lift teljesen megbolondult, úgy zakatolt fel-le, mint valami gyorsvonat. És ekkor hirtelen megremegett a föld. Elindultak. Sok furcsaságot láthattak, akik aznap éjjel nem tudtak elaludni. Hajnali fél kettő tájban egy magas, karcsú tízemeletes sétált végig az Árpád-hídon, ringó, óvatos léptekkel, hogy fel ne ébressze a lakóit. Jankó a messzelátóval már messziről látta, hogy közelednek: Etelka szépséges alakja egyre nagyobb és nagyobb lett, aztán már látni lehetett a pöttöm kislányt is, amint az erkélyről integet, és gumicsizmáján vidáman röpködnek a pillangók. – Hát eljöttél? – kérdezte Jankó Etelkától, mert a szerelmesek gyakran kérdeznek olyat, ami nyilvánvaló. – Hát el – mondta Etelka, és lesütötte háromszáz ablakszemét, majd elhelyezkedett Jankó mellett egészen közel. A Vihar utca 3. lakói másnap reggel igencsak meglepődtek, hogy mit keresnek Angyalföldön házastól-mindenestől. A rikácsoló néni például annyira megijedt, hogy papucsban és pongyolában futott vissza Óbudára. A többiek végül Angyalföldön maradtak, és boldogan éltek, mert egyik házban sem volt többé se csőtörés, se áramkimaradás. A csillagász feleségül vette a pöttöm kislány anyukáját, és végre visszakapta a messzelátóját is – öten kémlelték hát ezután a Jupitert, a Szaturnuszt, a Plútót. Amikor pedig eljött a karácsony, az egész nagy boldogságukat megírták egy levelezőlapon Amerikába, hadd egye Jankó felhőkarcoló-rokonait a sárga irigység.   VISSZA A TÜNDÉRMESÉHEZ>> <<VISSZA A KISISKLÁS OLDALRA <VISSZA A FOGLALKOZÁSHOZ