1. Káposztás lötty – De a nagyi aaannnyira unalmas – nyafogott Ben egy hideg novemberi péntek este, szülei autójának hátsó ülésén gubbasztva. Mint minden pénteken, ezúttal is a rettegett nagymamájához tartottak, hogy nála töltse az éjszakát. – Az öregek mind unalmasak. –Ne merészelj így beszélni a nagymamádról – szólt rá nem túl erélyesen az apukája, akinek hatalmas pocakja a kis barna családi autó kormánykerekének nyomódott. –Utálok nála lógni – makacskodott Ben. – Bedöglött a tévéje, egyfolytában szókirakózni akar, és dől belőle a káposztaszag. –Meg kell hagyni, a nagyinak tényleg káposztaszaga van – adott igazat Bennek az anyukája, miközben a száját rúzsozta. –Nem könnyíted meg az ember dolgát, asszony – morogta Ben apukája. – Legrosszabb esetben is pároltzöldség-illata van az édesanyámnak. –Nem mehetnék inkább veletek? – fogta könyörgőre Ben. – Annyira imádom ezt a táncos... hogyishívjákot – füllentette. –Társastáncnak hívják – javította ki az apukája. – és tudom, hogy ki nem állhatod. Szó szerint azt mondtad, hogy „Inkább megeszem a saját szutyimat, mint hogy ezt a marhaságot nézzem.” Ben anyukája és apukája tényleg imádta a társastáncot. Bennek néha még az is megfordult a fejében, hogy jobban szeretik a táncot, mint őt. Szombat esténként ment egy műsor a tévében, a szülei semmi pénzért ki nem hagyták volna, az volt a címe, hogy Táncos lábú sztárok, és mindenféle hírességeket állítottak párba profi táncosokkal. Ami azt illeti, ha tűz ütött volna ki a házban, és Ben anyukájának választania kellett volna, hogy a csillogó, aranyszínű tánccipőt menti-e meg, vagy egyetlen kicsi fiacskáját, hát Ben nem vett volna rá mérget, hogy az anyukája őt választja. Az aranyszínű tánccipőt ugyanis a ragyogó mosolyú, napbarnított arcú olasz táncos és szívtipró, Flavio Flavioni viselte a lábán egyik alkalommal. Aznap este a szülei ismét a koncertterembe készültek, hogy megnézzék a Táncos lábú sztárok élő színpadi változatát. – Egyszerűen nem bírom felfogni, miért ragaszkodsz olyan makacsul ahhoz a csacska elképzeléshez, hogy vízvezeték-szerelő leszel, amikor lehetnél profi táncos is – szólalt meg az anyukája, és a rúzs hirtelen túlszaladt a szája vonalán, ahogy Ben apukája lendületből áthajtott egy jókora fekvőrendőrön, és az autó hatalmasat döccent. Ben anyukája, mint általában mindig, most is a kocsiban próbálta kisminkelni magát, ami azzal járt, hogy mire megérkeztek, leginkább egy cirkuszi bohócra hasonlított. – Talán egyszer még a Táncos lábú sztárokban is felléphetnél! – tette hozzá az anyukája izgatottan. – Nem akarok táncos lenni, szerintem marhaság így ugrabugrálni – zárta rövidre a dolgot Ben. Az anyukája erőlködött még egy kicsit, aztán elővett a táskájából egy papír zsebkendőt. – Ne idegesítsd fel anyádat, Ben! Maradj inkább csendben! – szólt rá az apukája szigorúan, aztán felhangosította a zenét. Természetesen egy válogatást hallgattak cédén a Táncos lábú sztárok dalaiból. A lemez borítóján ez állt rikító betűkkel: 50 remek sláger a népszerű tévéműsorból. Ben szívből gyűlölte a válogatást, annyiszor hallotta már ezeket a számokat, hogy valóságos kínszenvedés volt minden újabb alkalom. Ben anyukája egy Gail nevű hölgy műkörömszalonjában dolgozott, amely a hangzatos örök köröm nevet kapta, de mivel kevés vendégük volt, Ben anyukája meg kolléganője egész álló nap mást se csinált, csak egymás körmével babrált. Lecsiszolták, kitisztították, levágták, kifényesítették, felpuhították, lereszelték, belakkozták, feltöltötték és kifestették egymás körmét. Egész nap ezzel foglalatoskodtak – kivéve, amikor Flavio Flavioli szerepelt a tévében. Nem csoda hát, hogy Ben anyukájának rikító színű, hosszú műkörmök virítottak ujjai végén. Ben apukája biztonsági őrként dolgozott a helyi áruházban. Közel húszéves karrierjének csúcspontja az volt, amikor rajtakapott egy nyugdíjas bácsikát, aki megpróbált begyömöszölni a nadrágja zsebébe két doboz margarint. Azóta az apukája túlságosan is meghízott ahhoz, hogy rablók után rohangáljon, viszont ha eléjük állt, esélyük nem volt kikerülni. Ben szülei állítólag úgy ismerkedtek meg, hogy az apukája – mint később kiderült: alaptalanul – meggyanúsította az anyukáját, hogy elcsórt egy zacskó chipset. Egy évre rá megtartották az esküvőt. Befordultak a Komor közbe, ahol a nagyi háza is állt. Az utcában romos kis vityillók sorakoztak, melyekben többnyire idős emberek laktak. Az autó megállt, és Ben lassan a ház felé fordította a fejét. A nappali ablakában ott állt a nagyi. Csak állt és várt. Mindig az ablakban állva várta Ben érkezését. Vajon mióta szobrozik ott? – töprengett Ben. – Lehet, hogy a múlt hét óta? Tudomása szerint ő volt a nagyi egy szem unokája, rajta kívül soha senki nem látogatta meg. A nagyi integetett, és rámosolygott Benre, amit a morcos fiú vonakodva ugyan, de végül viszonzott. Fordította: Totth Benedek

<<VISSZA A NYOMOZÓS KALANDOKHOZ