Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három szivárvány: két egyforma meg egy másmilyen. Egy kicsi ország fölött születtek, a nyári zápor után. Az első kettőre szélesen rámosolygott a nap: – Szépek vagytok! Egyformán szépek! Szabályos, szép szivárvány-ikrek! Aztán meglátta a harmadikat, és elöntötte a méreg: – Hát te hogy nézel ki? Te összevissza, te másmilyen! Hű de elöntött a méreg! Nem is nézlek! Az első két szivárványt katonásan megdicsérte a szél:     – Ragyogjatok! Fényeskedjetek! Pompázzatok, tündököljetek! Aztán rápillantott a harmadikra, és menten dühbe gurult: – Mi ez a rendetlenség? Rajtad semmi nincs a helyén! Nem szégyelled magad, te másmilyen? Hű, de dühbe gurultam! Nem is nézlek! Az első két szivárványt katonásan megdicsérte a szél: – Ibolya, kék, zöld, sárga, narancs, veres; nagyon helyes! Nagyon helyes! A harmadikon, mint az ostor, végigvágott: – Zöld? Kék? Narancs? Ibolya? Türkiz? Sárga? Ez nem helyes! Ez nem járja! Szegény kis harmadik, nem értett a szidalmakból semmit: – Mi az, hogy másmilyen? Mi az, hogy nem helyes! Mi az, hogy nem járja? Miért haragszik rám mindenki? Meg is kérdezte a testvéreit: – Mit tegyek, hogy a nap, az eső utáni pára meg a szél engem is szeressen? – Légy olyan, mint mi! Szedd sorrendbe a színeidet! Légy karcsú! Kecses, feszes! Változz meg, te másmilyen! – Megpróbálom. És a kis harmadik megpróbált megváltozni. Nyújtózott, tornázott, a színeit ide-oda csúsztatta, de hiába. A nap, az eső utáni pára meg a szél továbbra is elfordultak tőle: – Összevissza! – Rendetlen! – Másmilyen! A testvérei kinevették: – Más vagy, mint mi! Másmilyen! Annyira szidták, annyira nevették, hogy nem hallották meg az anyóka sóhajtását. Pedig odalent, a kicsi országban, egy anyóka sóhajtozott: – Ó, ó! Elfogyott a selyemfonál! Ó, ó! Szép színes fonalaim, cserbenhagytatok! Hogyan hímezzem most már ki a virágos abroszt? Mit terítek az asztalra, ha jön a hét dédunokám? Ó, ó! Így sóhajtozott az anyóka magában. Nem hallotta meg őt sem a nap, sem az eső utáni pára, sem a szél, sem a két büszke szivárvány. Egyedül csak a legkisebb szivárvány figyelt fel rá. Azt gondolta magában: – Én csak egy összevissza, bosszantó, nevetséges kis szivárvány vagyok. Énértem nem kár! – azzal finoman selyemfonalakra bomlott, és aláhullott az anyóka ölébe. Az anyóka boldogan csapta össze a kezét, és azon nyomban hímezni kezdett. Közben eloszlott az eső utáni pára, a másik két szivárvány is eltűnt az égről. Nem maradt a nyomukban semmi. A legkisebb szivárvány azonban tovább pompázott az anyóka abroszán ibolyák, nefelejcsek, kankalinok, búzavirágok és pipacsok képében. A dédunokák álmélkodva mondták: – Olyan szép ez a terítő, mintha szivárványfonállal hímezted volna, dédi! Az anyóka mosolygott: – Ha hiszitek, ha nem, nekem ölembe hullott egy szivárvány. Nem olyan volt, mint a többi. Más volt. Másmilyen. A legszebb szivárvány volt, amit életemben láttam!