Kokkinella katicára
alig fér a kabátkája.
Ha a hasa nagyobb lenne,
kabátja is szétrepedne.

Szégyenlős, visszahúzódó bogár vált belőle, akinek csupán egy barátja akadt: Otisz, a denevér. Otiszt is gyakran gúnyolták, mégpedig csúfocska ábrázata miatt. Napközben sötét zugokba húzódott, és csak éjszaka merészkedett elő a rejtekéből, de még akkor sem szabadult meg karneváli szemmaszkjától, amely jótékonyan fedte vonásait.

Szőrös fülei, éles fogai miatt mindenki kerülte. Futrinka a róla szóló rögtönzött versikével ijesztgetett:

Denevér, denevér,
karmos szárnyú bőregér,

Ha a foga nagyobb lenne,
vámpírnak is elmehetne!

Kokkinella, aki kerekded idomai miatt búsult, és Otisz, aki ijesztő ábrázata miatt bujkált, véletlenül találkozott össze. Egy szép, napsütéses délutánon, amikor Otisz a legmagasabb császárfán keresett búvóhelyet a csúfolódók elől, észrevette, hogy ott már ücsörög valaki. Kokkinella kukucskált ki a levél mögül.

– De csodás, fényes kabátkád van! – kiáltott fel a denevér.

– Neked pedig szép vörösek a füleid, ahogy átsüt rajtuk a fény – suttogta Kokkinella szégyenlősen.

Azonnal barátságot kötöttek, és attól a naptól kezdve sokat voltak kettesben. Éjszakánként, mikor az erdőlakók nyugovóra tértek, és csak halk neszek hallatszottak az erdő mélyéről, elrepültek a tóhoz. Lapulevélre ültek, és hagyták sodródni magukat a bársonyos vízen. Napfelkeltekor szikrázó, kövér harmatcseppekben csodálták meg szivárványszínű tükörképüket, amelyben egészen megszépültek. Bújócskáztak az első napsugárra kinyíló virágok kelyheiben. Mikor a nap már magasan járt az égen, üres, fehér csigaházak fedezékében indultak vissza búvóhelyükre.