– Dehogyis megyek én odút vájni, dehogyis megyek én mogyorót gyűjteni! Majd lelek én odút, ha szükségem lesz reá, majd találok én mogyorót, amikor megéhezem! – Nem úgy van az – felelte a mókus-papa –, aki nem segít odút vájni, az nem is húzódik meg benne éjszaka, mert ez az igazság. – És nem úgy van az – felelte a mókus-mama is –, aki nem segít mogyorót gyűjteni, az nem is eszik belőle télen, mert ez az igazság! – Ohohó! – feleselt vissza a neveletlen kis veres mókus. – Mindez nem igazság, nem ám! Az igazság egészen más, s erről most vitatkozni fogunk! – Tévedsz, fiacskám, én nem érek rá vitatkozni – mérgelődött meg mókus-papa, és hozzávágott fiacskájához egy marék fakorhadékot, amit az odúból kivájt – , és ha neked ez nem tetszik, keress más fát magadnak! – Bizony, én sem érek rá vitatkozni – mérgelődött meg a mókus-mama is, és ő is hozzávágott fiacskájához egy likas mogyorót –, és ha neked nem tetszik, bizony jól teszed, ha keresel magadnak egy másik fát! A kis veres mókus kirázta veres bundájából a fakorhadékot, amit a papája vágott hozzá, borogatást rakott a daganatra, amit a likas mogyorótól kapott, amit a mamája vágott hozzá, és amikor mindezzel elkészült, újra meglengette lombos farkát, és azt mondta hetykén: – Hát akkor elmegyek világgá! Azzal elment világgá. Ment, mendegélt. Egyik bükkfáról a másikra, egyik tölgyfáról a másikra, egyik fenyőfáról a másikra. Jó idő múltával egy nagy tisztásra ért. A nagy tisztás közepén egy borzasztó nagy vaddisznó állott, és túrta a gyepet az orrával. A kis veres mókus kimászott a legszélső fenyőfa legszélső ágára, meglengette lombos farkát, és rászólt a vaddisznóra: – Ha én akkora nagy vaddisznó lennék, mint te, találnék magamnak okosabb mulatságot is, mint hogy az orrommal túrjam a földet! Csodálkozva nézett föl munkájából a borzasztó nagy vaddisznó, mert ilyesmit neki még eddig soha senki se mert mondani. Fölnézett a fenyőfa ágára, s nagyot röffent. – Ki vagy te, semmirevaló, bojtos farkú kicsi fickó? Hö? – Én a világ legokosabb mókusa vagyok – húzta ki magát a kis veres mókus –, aki azért jöttem el hazulról, mert se apám, se anyám nem akartak vitatkozni velem. Ahelyett hozzám vágtak egy marék fakorhadékot és egy likas mogyorót. Azért szólítottalak meg, hogy vitatkozzak veled! – Miről akarsz vitatkozni velem? – bámult föl a borzasztó nagy vaddisznó a kis veres mókusra. – Arról, hogy az orr nem olyasmire való, amire te használod! A vaddisznó elgondolkozott ezen, aztán megcsóválta rosszallólag a fejét. – Márpedig én azt hiszem, hogy az én orrom tökéletesen arra való, amire használom. Mert nekem az a dolgom, hogy föltúrjam a gyepet. Ami pedig téged illet, öcskös, azt hiszem valóban igaza volt apádnak meg anyádnak, amikor hozzád vágtak egy marék fakorhadékot és egy likas mogyorót. Mert bizony te vagy a leghaszontalanabb mókus, akit valaha láttam! Azzal túrni kezdte tovább a gyepet, ahogy az egy szorgalmas vaddisznóhoz illik. – Veled sem lehet vitatkozni – mondta fölényesen a kis veres mókus –, mert csak egy buta és goromba vaddisznó vagy! Azzal meglengette lombos farkát, és indult tovább.Ment, mendegélt. Egyik fenyőről a másikra, egyik tölgyfáról a másikra, egyik bükkfáról a másikra. Míg csak a patakhoz nem ért. A patak partján állt a szarvas, és ivott. A kis veres mókus leugrált a legalsó ágig, és rászólt a szarvasra. – Micsoda butaság ekkora nagy agancsot cipelni a fejeden! Ha a te helyedben lennék, én bizony levetném. Legalábbis akkor, amikor inni akarok. A szarvas fölnézett a fára, meglátta a kis veres mókust, és elcsodálkozott. – Ki vagy te, szemtelen kis lombosfarkú fickó? És mi közöd neked az én agancsomhoz? A kis veres mókus pedig szemtelenül felelte, onnan az ágról: – Én vagyok a világ legokosabb mókusa, ki azért jöttem el hazulról, mert se apám, se anyám nem akartak vitatkozni velem. Ahelyett hozzám vágtak egy marék fakorhadékot és egy likas mogyorót. Most pedig azért szólítottalak meg, hogy vitatkozzak veled az agancsodról. A szarvas előbb ivott a patak vizéből, aztán megrázta agancsos fejét. – Nem hiszem, hogy te lennél a világ legokosabb mókusa – mondta lassan és megfontoltan -, sőt inkább azt hiszem, hogy te vagy a világ legostobább mókusa, akivel valaha is találkoztam, és édesapád is, édesanyád is nagyon helyesen tették, hogy hozzád vágtak valamit. Az én agancsomról pedig nincs mit vitatkozni, mert az nagyon jó helyen van ott, ahol van. Azzal átgázolt a patakon, és eltűnt az erdőben. A kis veres mókus módfelett bosszankodott ezen a beszéden, mert nagyon szeretett volna már vitatkozni valakivel. De nem tehetett egyebet, mint hogy újra meglengette lombos farkát és indult tovább. Ment, mendegélt. Egyik bükkfáról a másikra, egyik tölgyfáról a másikra, egyik fenyőfáról a másikra. Amíg egy nagy kidőlt fához nem ért, melynek korhadt belsejéből éppen akkor kotorta ki a medve a hangyák tojásait. Megállt újra a kis veres mókus, lemászott a legalsó ágra és lombos farkát meglóbálva rászólt a medvére. – Ha én akkora lennék, mint te, eszembe se jutna, hogy ilyen apróságokkal bajlódjak! – Miért? – kapta föl fejét csodálkozva a medve. – A hangyatojás nagyon jóízű, és karmaimmal könnyű kivájnom azokat a korhadt fákból. Apám is, anyám is arra oktatott, hogy minden jóravaló medvének ez a foglalkozása! – Nocsak, ezen lehet vitatkozni! – ugrott le a kis veres mókus a medve elé, a földre –, ezen lehet vitatkozni, hogy mi a foglalkozása egy medvének! A medve barátságosan ránézett, és megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mit lehetne ezen vitatkozni – mondta békésen –, de még azt sem tudom, hogy ki vagy te tulajdonképpen, te furcsa fickó, aki mindenáron vitatkozni kívánsz velem? – Én a világ legokosabb mókusa vagyok – düllesztette ki mellét a kis veres mókus –, aki azért jöttem el hazulról, mert sem apám, sem anyám nem akartak vitatkozni velem. Sőt, még hozzám is vágtak egy marék fakorhadékot és egy likas mogyorót. Most pedig azért vagyok itt, hogy vitatkozzak veled a medvék foglalkozásáról. Te azt állítod… – Várj csak, várj csak – szólt közbe a medve, dörmögve –, apád is, anyád is nagyon okos mókusok lehettek, ha nem akartak vitatkozni veled. Igen jól tették bizony, hogy hozzád vágtak egy marék fakorhadékot és egy likas mogyorót. Mert látod, öcskös, így van ez: ha én szeretem a hangyatojást, akkor én szeretem a hangyatojást, s ezen nincs mit vitatkozni. Érted? Ez az én dolgom, és neked semmi közöd hozzá. Vitatkozásra egyáltalában nincs szükség sehol és soha. Mert mindenki azt végzi, ami az ő foglalkozása, és azt eszi, ami neki jó. Érted? És ez így igazán nagyon jól is van – Ez így egyáltalában nincsen jól – borzolódott föl a kis veres mókus, ott a medve előtt, a földön –, ez így mindenképpen nagyon is rosszul van. Mert lám, a vaddisznó orrával túrja a gyepet, ami nevetséges dolog, mivel az orr egészen másra való. A szarvas agancsot visel a fején, még akkor is, amikor vizet iszik, ami szörnyű nagy butaság, mivel az agancs nehéz lehet és alkalmatlan. Te pedig ekkora nagy medve létedre nem restelled felnyalogatni a hangyatojásokat, ami inkább csak cinegének való foglalkozás. Minden butaság, amit ti csináltok, és én azért születtem ilyen okosnak, hogy segítsek rajtatok. Mert ha a vaddisznó lábával kapná föl a gyepet, a szarvas levetné az agancsát, amikor iszik vagy eszik, és te legalábbis sasok és gólyák tojásait keresnéd, ha már tojást kívánsz enni, akkor minden sokkal okosabban lenne! A medve türelmesen végighallgatta az egészet, még le is ült hozzá, mert a medvék általában szeretik a kényelmet. Aztán lassan és megfontoltan kérdezte: – Mit mondtál az előbb, fiacskám? Mit vágott hozzád az édesapád meg édesanyád? – Egy marék fakorhadékot, meg egy likas mogyorót – felelte méltatlankodva a kis veres mókus. – Micsoda éretlen álláspont, ugye? – Ide figyelj, fiacskám – mondta szelíden a medve, mert a medvék általában nagyon szelíden beszélnek –, én nem egy marék fakorhadékot és nem csupán egy árva likas mogyorót, de ezt az egész korhadt fát, amit itt látsz és egy egész zsákra való sziklakövet vágok a fejedhez, ha el nem tűnsz azonnal a szemem elől! Mert először is semmi közöd hozzá, hogy a vaddisznó mivel túrja a gyepet, mit visel a fején a szarvas, és én kedvelem-e a hangyák tojását, vagy nem. Érted? Másodszor pedig, fiacskám, te vagy a leghaszontalanabb és legsemmirevalóbb mókus, akivel valaha is találkoztam. A harmadik érvemet pedig ne várd meg, azt tanácsolom, mert akkor már mindaz röpül is a fejednek, amit az előbb megígértem. Azon pedig igazán nem lehet vitatkozni, hogy ez a nagy darab korhadt fatörzs, sem azok a jókora szikladarabok amott nem tesznek jót azzal, akinek a fejéhez vagdosom őket. Ezeket mondta a nagyon szelíd és nagyon jóindulatú medve, és már nyúlt is a mancsával a korhadt fatörzs felé, hogy elkezdje a dobálózást. Szegény kis veres mókus nem tehetett egyebet, mint hogy fölborzolta minden szál veres szőrét, meglengette lombos farkát s feliramodott a legközelebbi fára. Onnan felelt vissza, sértődötten. – Veled sem lehet vitatkozni! Megsértettél és ha engem megsértenek, akkor megharagszom és elmegyek! Azzal el is ment onnan azon nyomban, és otthagyta a medvét a hangyatojásokkal. Ment, ment, mendegélt. Fenyőfáról fenyőfára, tölgyfáról tölgyfára, bükkfáról bükkfára. Egészen addig, amíg egy nagy rengeteg sziklához ért. A szikla aljában meglátta a nyestet. Éppen azzal foglalkozott, hogy egy kis csíkos pelének átharapja a torkát. A kis veres mókus még sohasem látott nyestet addig, és szerfölött megbotránkozott azon, hogy egy ilyen szép, ügyes állat, ki alig valamivel volt hosszabb, mint ő maga, ilyen csúnya és gusztustalan dologra használta a fogait. Lejjebb ereszkedett hát a fatörzsön, és megszólította. – Hallod-e – mondta rosszallólag –, a fogak nem arra valók, hogy másnak a torkát harapjuk el velük! – Nem-e? – kérdezte meglepetten a nyest. – Igazán azt gondolod, hogy nem arra valók? – Én igazán azt gondolom – bizonykodott a kis veres mókus, boldogan, hogy vitatkozhat valakivel –, a fogak ugyanis határozottan arra valók, hogy diót, mogyorót és bükkmakkot rágcsáljunk velük. – Igazán? – kérdezte szelíden a nyest, és elengedte a kis csíkos pelét, amit annál is inkább megtehetett, mivel nem élt már szegény. – Igazán? És ki vagy te, ha szabad lenne megkérdeznem? Fölfújta magát erre a kis veres mókus ott a fa törzsén, fejjel lefelé, hogy minden tekintélyét összeszedje. – Én a világ legokosabb mókusa vagyok – mondta öntelten –, és azért jöttem el hazulról, mert sem apám, sem anyám nem akartak vitatkozni velem. Egyáltalán senki sem mer vitatkozni velem, olyan okos vagyok! Sem a vaddisznó, sem a szarvas, sem a medve! Csak gorombáskodni tudnak, nem vitatkozni! – Ejnye, ejnye – csóválta meg a nyest a fejét –, ez bizony sajnálatra méltó dolog. De most jó helyre jöttél, mert én bizony szívesen elvitatkoznék veled. – Igazán? – szökött lejjebb örömében a kis veres mókus a fa törzsén, fejjel lefele, és örömében háromszor is meglengette lombos farkát. – Igazán vitatkoznál velem? Végre, végre, találtam hát valakit, aki vitatkozik velem! Találtam egy jóbarátot! – Nagyon szívesen leszek a jóbarátod – nyújtózott odalent lustán a nyest, és kis csillogó szemeivel ravaszul nézegette a mókust –, nagyon szívesen, hidd el. – Hát akkor fogjunk hozzá a vitatkozáshoz – kezdte el a kis veres mókus a barátkozást –, én bebizonyítom neked, hogy a fogak nem arra valók, amire az előbb használtad őket. A fogak ugyanis pontosan arra valók, hogy diót rágcsáljunk velük, mogyorót rágcsáljunk velük, bükkmakkot rágcsáljunk velük. Mert, ha a fogak arra szolgálnának, hogy a pelének a torkát harapjuk át velük, ahogy azt te nagyon helytelenül tetted az előbb, akkor mivel ennénk diót, mogyorót és bükkmakkot? Mivel pedig ezeket semmi egyébbel feltörni nem lehet, csupán a fogakkal, magától értetődik tehát, hogy a fogak ezt a célt szolgálják, s nem azt, hogy átharapjuk velük a pelének a torkát. Ez csak világos? – Hogyne, hogyne – nyújtózott odalent a nyest –, mindez igazán nagyszerű és világos. Befejezted? – Be – felelte a kis veres mókus elégedetten ott a fa törzsén, fejjel lefelé –, most pedig te következel. Jóbarátom voltál és végighallgattál, így most én is jóbarátod leszek, és végighallgatlak. – Szóval azt mondod, hogy rajtam a sor? – kérdezte halkan és szelíden a nyest, és lábait lassan maga alá húzta, mint aki ugrásra készülődik. – Hát, ha rajtam a sor, akkor most jól figyelj ide, kedves jó barátom. Én most bebizonyítom neked, hogy az én fogaim mégiscsak pontosan arra valók, amire én használom őket… És abban a pillanatban felpattant a szikláról, és egyetlen hosszú ugrással fent volt a fa törzsén, a kis veres mókus mellett. Hajszál híján el nem kapta a nyakát. De az sem volt rest, perdült föl nagy sebesen a fára, és onnan nézett vissza ijedten és sértődötten. – Hé, nem így gondoltam én a vitatkozást, hallod-e?! – veszekedett vissza onnan fentről. – Én azonban éppen így gondoltam – felelte a nyest –, mert látod, édes jó barátom, én is szeretek ám vitatkozni! Azzal nekiiramodott ő is a fának, és egy szempillantás alatt fönt volt a tetején, mivel hogy a nyest is éppen úgy tud ám szaladni a fákon, mint a mókus. Nosza, szegény kis veres mókus sem tehetett egyebet, mint hogy meglengette lombos farkát ő is, és uccu neki, nyargalt esze nélkül a nyest elől, amilyen gyorsan csak tudott. Bükkfáról bükkfára, tölgyfáról tölgyfára, fenyőfáról fenyőfára. S a nyest mindenütt a nyomában, amilyen gyorsan csak tudott ő is, bükkfáról bükkfára, tölgyfáról tölgyfára, fenyőfáról fenyőfára. Bizony, futnak még ma is, mivel hogy a vitának kettőjük között azóta sincs vége.   Valahányszor kimégy az erdőre, s halkan, lábujjhegyen haladsz a szálason át, láthatod a mókusokat, ahogy mogyorót, makkot rágcsálnak, vagy fejjel lefelé veszekednek egymással a fatörzseken. Ezek mókus-papa és mókus-mama többi gyermekei, akik szorgalmasan végzik a maguk dolgát, ahogy illik. Ha azonban fent a fák tetején látsz egy eszeveszetten rohanó, ágról ágra szökdelő kis lombos farkú veres mókust, akkor tudhatod, hogy ez az, amelyik világgá ment, hogy találjon valakit, aki vitatkozzék vele. A nyest is ott lesz valahol mögötte, mert a vita még mindig nem dőlt el közöttük, azonban őt aligha látod meg, mert a nyestek nagyon óvatosak ám, és nem szívesen mutatkoznak idegenek előtt. Mintha mégiscsak szégyellnék egy kicsit, hogy mások torkának az átharapásából kell megéljenek.