Dániel András ezen könyvének alapvető kifejező eszköze a firka. A mű, amelyet íróként és rajzolóként egyszerre jegyez a szerző, csak külalakjára nézvést szokványos könyv, valójában minden tekintetben formabontó – mint maga a firka. Hőse az identitászavaros nyúlformájú kutya, aki azon őrlődik naphosszat, hogy ő egy nyúltestbe zárt kutya. Ezzel nagyjából a történetet is felvázoltam, a cselekményt nagyrészt ugyanis a főhős belső monológja helyettesíti. (Anti)hősünk végiglődörgi a könyvet, téblábol benne, magányosan és elveszetten, nem tart sehonnan sehova, ugyanis önmagát keresi. Ez a passzív, belassult, nyüglődő, identitásában megzavarodott lény egészen olyan mint a kamaszlét maga.     pagony.hu Kuszi és nyutya avagy a bizonyosságról „Elég nagy a nyüzsgés ebben a könyvben.”   A nyúlformájú kutya, ami egy nagyon különleges könyv Dániel Andrástól. Az (ön)értelmezés örvénye nemcsak a főszereplő nyúlformájú kutyát, Károlyt keringeti önmagában, hanem az olvasót, képnézegetőt is az értelmezés, létezés és önmeghatározás kérdéseinek a sodrásában tartja. Ismerd meg a Károlyt! „Kutya de nyúl. Nyúl de kutya.” Igen kínos helyzetbe kerültem. Ez már nem idézet Dániel András A nyúlformájú kutya című könyvéből, hanem őszinte olvasói, kritikaírói vallomás. Gyakorlatilag a könyv összes oldaláról ki lehetne emelni egy-egy mondatot, vagy akár az egész oldalnyi szöveget. Ami amúgy nem jelentene óriás terjedelmet, hiszen a szöveg mennyiségileg jóval kevesebb, mint a kép. Azonban nagyon sűrű, tömény ez az egyes szám első személyű narráció, gyakorlatilag nincs felesleges szava, még akkor sem, ha éppen ismétli önmagát. Mert, ha leegyszerűsítem, a könyv elbeszélőjének problémája, hogy ő „Kutya de nyúl. Nyúl de kutya.” „Nálam ebből lehet választani: nyúlformájú kutya és kutyahangú nyuszi. Szerény választék.” Merthogy nem épp elég baj, hogy ez a szegény Károly (ezt a nevet kapta, hát ezzel kell élnie) egy nyúl formájú kutya, de még reflektál is erre a helyzetre. A könyv tulajdonképpen hetven oldalnyi reflexió. Károly elmélkedésének kiindulása tehát annak felismerése, hogy ő egy nyúl formában létező kutya. És ez a felismerés számos, színtisztán filozófiai alapkérdést vet föl játékos, (ön)ironikus hangnemben. Könyvtárnyi szakirodalma van a „Ki vagyok én?” kérdésnek, de én most csak Francois Villon azonos című versére hivatkozom: „Tudom, amit kell tudni, Herceg!/ Tudom, mi rozsdás, mi ragyog. Tudom, hogy egyszer eltemetnek./ Csak azt nem tudom: ki vagyok?” És ha felmerül a saját identitásunkkal kapcsolatos kétely, innen már nem követhetetlen nagy ugrás annak a kérdésnek a felvetése, hogy egyáltalán mit tudhatunk a létezésről? Hogyan szerezhetünk bizonyosságot a létezésről, magáról a létezőről?   „Akinek semmilyen formája nincsen, az igazából van-e?” „...a létezőknek van formája, ez a létezés bizonyítéka – vagy mégsem?” Van-e tehát bármilyen bizonyítékunk a létezésről? Hogyan szerezhetünk bizonyosságot? Azt, hogy mi magunk létezünk, evidenciának gondoljuk. Hiszen, ha nem léteznénk, nem is merülne fel kérdésünk a létezéssel kapcsolatban. Sajnos, nagyon rá vagyunk utalva a környezetünk által tartott tükörre, legtöbben nagyrészt annak alapján határozzuk meg önmagunkat. És a baj akkor kezdődik, amikor érzékeljük a disszonanciát. Én tudni vélek magamról valamit, de az nincs szinkrónban azzal, amit a „többiek” mondanak. Kinek higgyek? Hiszen ők látnak kívülről. Igen, de ők nem tudják azt, amit nem láthatnak, hiszen nem láthatnak belém. És mégis, lehet, hogy a mindenkivel szemben az egynek van igaza? Honnan lehet erről bizonyosságot kapni? Kihez forduljak? Az alkotómhoz? Az meg ki? Néha eszembe jut, hogy vajon miért csinálta. / Miért adott ilyen formát nekem? / Így volt kedve annak a valakinek? Tetszett neki? / Mosolygott, amikor iderajzolt?” Ebben a könyvben ilyen gonosz ez a teremtő. Megtréfálja, teljesen összezavarja a teremtményeit. És kezében ott a radír. Mert Károly annak is tudatában van, hogy ő azért olyan, amilyen, mert olyannak lett rajzolva. De igazából bármikor ki lehet radírozni. Ezzel pedig már nemcsak a lét esetlegessége jelenik meg problémaként, hanem a hirtelen – váratlan, akaratunktól teljesen függetlenül bekövetkező megsemmisülés ténye is. „A radírral, így Etike, el lehet tüntetni mindent, amit ceruzával / rajzoltak. Minket is, bármit. Csak dörzsölni kell vele egy kicsit / a papírt, aztán annyi. Mintha itt sem lettünk volna soha.” „Járom a könyvet, mindig, oda és vissza. Mint akit ezért rajzoltak ide. /Hogy menjen fel-alá. Találjon valamit. / Közben nézem, ha adódik / esetleg néznivaló.” Károly, míg ki nem dörzsölik (spoiler: a könyvben nem radírozódik ki :)), addig szorgalmasan jár-kel a könyvben, szaladgál oldalról oldalra. Néha azt is tudja, hogy épp hányadik oldalon jár. És a bekezdés elején idézett mondattal mintha instrukciót is adna az olvasónak, hogyan kell járkálni ebben a könyvben. Mert ez nem egy egyszer végigolvasandó könyv. Persze, mindenképpen el kell legalább egyszer elejétől a végéig olvasni a szöveget, de egy olvasattal nem megyünk semmire. És nem csak a sűrű szöveg miatt nem. Képeket is kell olvasnunk, ráadásul nagyon sokat, nagyon bonyolult kompozíciókban. És ahogy a szöveg is spirálisan épül, úgy a képekben is megvannak a visszatérő motívumok, ismétlődések, amelyek egymással és a szöveggel igen komplex kapcsolatban vannak. Szöveg és kép átjárja egymást, hiszen a szöveg sem szabályos egységekben jelenik meg az egyes oldalakon. Változó a terjedelem, különböző hosszúságúak a sorok, A képek ráadásul többféle minőségben szerepelnek a könyvben. Egyfelől illusztrációk, néha olyannyira, hogy Károly fel is hívja az olvasó figyelmét, hogy ez most illusztráció. Máskor, azzal együtt, hogy értelmezi is a szöveget, teljesen önálló képként is tekinthető. Megint máskor szinte képregényszerűen narratív.  „Ezért / mászkálok ennyit a könyvben. Gondolom, ezért…/ És te is velem. Hol erre, hol arra.” Érdemes mászkálni ebben a könyvben, hiszen a fentiek szinte csak egy – egy szálat húztak ki abból a gombolyagból, amit A nyúlformájú kutya magával görget.     Az egész könyv egy nagy kérdés Interjú a szerzővel     A népszerű iró-illusztrátor, Dániel András most olyan könyvet írt, amellyel nem csak az olvasóit, de valamennyire saját magát is meglepte. Szokatlan képeskönyv egy rendhagyó alkotótól – ezt ígéri A nyúlformájú kutya, amely személyesebb, mint András eddigi munkái, kicsit olyan, mintha a saját maga számára készült rajzait mutatná meg az olvasóknak. Ez talán az eddigi leginkább rendhagyó könyved, hiszen egy allegóriára felfűzött identitáskeresést mutat meg. Mi inspirálta?   Sokszor a legváratlanabb helyekről ugrik elő egy ötlet. Most egy rajz volt az, amit egy valahonnan letépett papírdarabra firkáltam egyszer. Csak úgy, minden cél nélkül, mert állandóan firkálok minden kezem ügyébe kerülő fecnire. Egy esetlen, bánatos arcú nyúl volt, ami alá  – szintén csak úgy –  odaírtam, hogy a nyúlformájú kutya. Valamiért hirtelen, ki tudja, miért, ez jutott az eszembe. Ebben azért már akkor érezhettem valamit, mert ezután felragasztottam a rajzot az íróasztalom melletti polcra. Ott lógott hónapokon át, talán egy évig is. Néha ránéztem, és ahogy múlt az idő, egyre határozottabban éreztem, hogy kell kezdenem vele valamit. Miközben mindenféle más dolgot csináltam, valahol a háttérben elkezdett körvonalazódni ez az alak, a nyúlformájú kutya, egy furcsa könyv szereplője. Ugyanakkor ez egyben az eddigi legnehezebben behatárolható könyved: ellenáll minden életkori skatulyázásnak. Te kinek ajánlod? Van úgy, hogy írás előtt nem határozok meg egy konkrét korosztályt, akiknek majd szól a szöveg. Így volt ez például a Kicsibácsi és Kicsinéni könyvek esetében is. Nem állítok fel korlátokat, bízom abban, hogy majd megtalálják a maguk olvasóit a történetek, bár A nyúlformájú kutyánál annyi már az elején is látszott, hogy nem kifejezetten kisgyerekeknek fog szólni. Olyan helyzetről beszél, ami inkább a kamaszkortól lesz ismerős. Ki vagyok? Miért vagyok ilyen? Miért érzem idegennek magamat? Miért bizalmatlan velem, vagy utasít el a környezetem, ha nem felelek meg bizonyos elvárásoknak? Úgy érzem, a téma, ahogy a grafikai világ is, inkább a tizenévesek felé húzza a könyvet, sőt azt sem tartom lehetetlennek, hogy felnőttek is kézbe vegyék, hiszen a főhőst érintő problémák sokszor a tizenéves kor múltával is velünk maradnak. A könyv szövege egy belső gondolatfolyam, minimális történéssel. Miben más egy ilyen szöveget felépíteni, megírni, mint egy mesét? A témát hozta a szöveg, és nem fordítva. Érdekelt, ha beszélni engedjük, mit mondhat ez a rajzolt figura, aki alá az van írva, hogy ő egy nyúlformájú kutya. Elkezdtem írni hát egy monológot. Magam is kíváncsi voltam, vajon merre fog vezetni. A könyv szövege egy belső beszéd, mert ugyan a főhős megszólít valakit a könyvön túl, egy feltételezett olvasót, de annak létéről nincsen bizonyossága. Úgy is értelmezhetjük, hogy mindezt magának mondja. Megpróbáltam belehelyezkedni egy képeskönyv rajzolt szereplőjének helyzetébe, aki tudja magáról, hogy az, és hogy a világ, amiben él, egy könyvbe zárva létezik. Ehhez járul még az, hogy ő egy elrontott alak, egy kutya, aki valamilyen okból – tévedésből, ügyetlenségből, rosszindulatból – nyúlalakot kapott. Ebből az alaphelyzetből kiindulva az ő létére vonatkozó kérdések köré kezdett épülni a szöveg. Ami valóban nem történet, vagyis nem jut el Á-ból B-be, egy probléma felvetésétől a megoldásig. A nyúlformájú kutya nem reméli, hogy akár ő, akár a könyvben elfoglalt helye alapjában megváltozhat, csak valamiféle reményt fogalmaz meg, hogy ezzel a helyzettel nincs egyedül. Ilyen szempontból ez nem egy túl optimista könyv. Ha körülnézek itt, mifelénk, nincs is sok oka rá. Tehát nagyon más ez, mint egy mese. Igyekeztem megidézni az élőbeszéd közvetlenségét, és erre szándékaim szerint ráerősít a könyv rajzi világa is, ami közelebb áll egy vázlatkönyv keresetlenségéhez, rendetlenségéhez, mint egy gyerekeknek szóló képeskönyv illusztrációihoz. A kufli-könyvek kapcsán többször elmondtad, hogy először mindig a szöveg készül el, és aztán rajzolod meg az illusztrációkat. Most is így történt? Pontosan így. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben rajzolóként nagyobb teret hagytam az improvizációnak. Azt szerettem volna, hogy egy nagyon élő, mozgalmas világ vegye körül a főszereplőt. Mintha egy nyüzsgő városban sétálna, ahol tőle függetlenül is zajlik az élet. Sok kisebb-nagyobb rajzból raktam össze az oldalpárokat, úgy rendezgetve őket, mintha egy kirakós játékkal játszanék. Többnyire volt egy előzetes vázlatom, az oldalak végleges képe a számítógép monitorán állt össze. A könyv vizuális világa egyszerre nagyon dánielandrásos, de ugyanakkor olyan, amilyet még nem láthattunk tőled. Határozott koncepcióval alakítottad ki ezt a világot, például a színeket, vagy a szöveg hangulata alapján tapogattad ki a vizuális utat? Másfélét szerettem volna csinálni, mint az eddigi könyveimben. Időről időre hajlamos vagyok beleunni saját magamba, és ilyenkor muszáj kipróbálni valami újat. A vázlatokkal, firkákkal teli füzeteim, papírlapjaim hangulatát szerettem volna viszontlátni ebben a könyvben. Azokat a rajzokat gyakran izgalmasabbnak látom, mint a könyvek számára készült illusztrációimat. Nincs ez így jól, gondoltam, és elképzeltem egy könyvet, ami sokkal inkább hasonlít egy vázlattömbre, mint egy hagyományos illusztrált képeskönyre. Szerettem volna, hogy személyesebb legyen, mint az eddigi munkáim, mintha a saját magam számára készült rajzaimat mutatnám meg az olvasónak. Innen jött a redukált színezés is: legyenek színek, de csak kevés, mintha csak három darab színes filctollam lett volna rajzoláskor. Fura módon az efféle korlátozások jót tesznek a kreativitásnak. Mindezt persze a szöveg is befolyásolta. A nyúlformájú kutya gondolataihoz kevéssé illett volna egy minden sarkán lekerekített, harmonikus és színpompás rajzi világ. És egy kicsit provokatív zárás: Szerinted ebben a könyvben kérdésből vagy válaszból van több? Az egész könyv egy nagy kérdés. Mit tudok én – aki a megtévesztő külsőm mögött egészen másmilyen vagyok – kezdeni ezzel a világgal, amely ebben a formában/ezzel a belsővel kevéssé tart rám igényt? Mit tudok kezdeni magammal? Miért maradok a többieknek idegen? Ki  téved, én vagy ők? Van-e mindebből kiút? Találhatok-e társakat? Persze ezek itt egy rajzolt alak kérdései, amiket semmiképp sem szeretnék kozmikus méretűvé növeszteni. De hasonló kérdéseket adott esetben feltehet magának bármelyikünk – akkor is, ha valamilyen szempontból eltér a többség normáitól, de akár akkor is, ha csak ő érzi így. Úgy gondolom, manapság ilyesmire bőven adódhat ok. Ezek a kérdések itt vannak körülöttünk. Eddig, azt hiszem, kevés direkt állítást lehetett kiolvasni a könyveimből, de ezúttal, úgy tűnik, ez kicsit más lett. Pedig most sem volt ez a feltett szándékom. És most is leginkább csak kérdezek. Körülnézek, elszomorodom, gyakran dühös is leszek – és kérdezek. Forrás: pagony.hu