A történet a Földre nem meglepően hasonlító kék bolygón játszódik, melynek kis szigetén, paradicsomi körülmények, egyszerű örömök között élnek az örökifjú gyerekek: sziklás szirteken mászkálnak, kagylót gyűjtenek, pillangókat néznek.   A baj akkor kezdődik, amikor a szigeten megjelenik az első felnőtt, a porszívó-ügynök Hahó Jónapot, aki megtanítja a gyerekeket arra, hogy olyan vágyak is léteznek a világban, melyeknek ára van: egy cseppnyi fiatalságért cserébe megtanítja kuncsaftjait repülni. A korábban talán nem is létező vágyak újabbakat szülnek.   Hahó Jónapot mindenre tudja a megoldást, mindig akad eladnivaló ötlete: felszegezi az égre a napot, hogy sose boruljon a szigetre „unalmas” éjszaka, elűzi a felhőket, hogy ne essen az eső. Egy véletlen folytán azonban két gyerek, Brimir és Hulda kénytelen szembesülni azzal, hogy Hahó Jónapot trükkjei milyen hatással vannak a bolygó sötétben maradt felére.   A szigetlakó gyerekek története ártatlan mese a természeti javakat igazságtalan mértékben kiaknázó, vagyis a világ maradék felét kizsákmányoló fejlett országok bűnlajstromához (a gyarmatosítás, a rabszolgaság vagy az ipari katasztrófák borzalmaihoz) képest. A párhuzam – legalábbis felnőtt fejjel – mégis nyilvánvaló, és tulajdonképpen az allegória csillogóan okos, logikus tisztasága az, ami igazán figyelemreméltóvá teszi a könyvet. Főleg, hogy a tanmese végül megkérdőjelezhetetlen erkölcsi ítélethez vezet: a szigetlakó gyerekekre jellemző kollektív felelőtlenség, azaz a fogyasztói társadalom szolidaritáshiányának elítéléséhez. Amikor például Brimir és Hulda visszatér a szigetre, és elmesélik, hogy milyen szörnyű az élet a bolygó állandó sötétségben ragadt felén, a gyerekek, ahelyett, hogy kihúznák a szeget a napból, Hahó Jónapot tanácsára takaróval, étellel és ruhákkal teli ládákat bocsátanak vízre. A „megoldás” kísértetiesen hasonlít a Nyugatról érkező, kampányszerű és olykor teljesen haszontalan vagy célba sem érő segélyszállítmányok sorsára, melyek sosem jelentenek végleges megoldást az egyébként éppen a donor-országok okozta problémákra. Az egyre több szórakozást igénylő és folyamatosan elbutuló gyerekek (akik a végén már Hahó Jónapot legbutább viccein is nevetnek) kristálytiszta egyszerűséggel, de nem bántó didaktikussággal példázzák a fogyasztói társadalom működését. Kovács Katalin egyébként fantáziadús, aránytalanságaiban izgalmas rajzai nyegle jampecként ábrázolják Hahó Jónapotot: a gonosz modern változata már nem velejéig romlott és megmagyarázhatatlanul ördögi, hanem ízig-vérig politikus alkat. A porszívóügynököt még csak antidemokratikussággal sem lehet vádolni – populizmussal azonban annál inkább. Folyamatosan vágyakat, azaz állandó elégedetlenséget gerjeszt, bűnbakokat jelöl ki, csűri-csavarja a szót, manipulál, még népszavazást is tart. Vágyai meglehetősen gyarlók és kicsinyesek: nem világuralomra tör, hanem király szeretne lenni, s nem a hatalom érdekli, hanem az intézmény külsőségei: a krokodilokkal teli várárok, a palást és az erkélyről való integetés. Mivel meséről van szó, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy izgalmas fordulatok és egy már-már reménytelennek látszó helyzet után minden jóra fordul, és még Hahó Jónapottal sem bánnak el gonoszul a gyerekek: neki is megvan a helye a bolygón. Mivel meséről van szó, lehetséges, hogy a nap elrablásával beindult folyamat visszafordítható, hogy a sötétben rekedt gyerekek mind egy szálig megmeneküljenek, hogy minden olyan legyen, mint rég.   Dóka Péter Visszatérés a paradicsomba   Magnason regénye egy fura égitesten játszódik: a gyerekek bolygóján. A főszereplő Brimir és Hulda boldogan él itt a társaival, vidáman ropogtatja a sült fókahúst, és ámulva bámulja a pillangók repülését. És éppen akkor jön a konfliktus, amikor már nagyon várom: egy felnőtt érkezik az űrből. Kellemes megjelenésű fickó, Hihi-Hahónak hívják, és valóra váltja az álmokat. Először a repülés élményét ajándékozza az elcsábuló gyerekeknek. Ezért még nem kér fizetséget, de a többi csodatételért már igen. Mindenért egy csipet fiatalságot. Lassan ébredek rá, hogy a bűnbeesés történetét olvasom. Brimir és Hulda, aki – Ádámhoz és Évához hasonlóan – enged a kísértésnek, arra kényszerül, hogy elhagyja a kék paradicsomot. Mindketten a bolygó másik, sötét felére kerülnek, innen próbálnak visszatalálni a társaikhoz. Vezekléstörténetbe oltott, kalandos hazautazás veszi kezdetét, amely a könyv legpergősebb és a legizgalmasabb része. Népmeséket, mitológiai történeteket idéz fel, ahogy a páros sötét erdőben bolyong, ijesztő állatok elől menekül, és megtalálja az éjszaka sápadt gyermekeit.   A hazaérkezés szatírába hajlik: Brimirt és Huldát egy hanyatló jóléti társadalom fogadja, amelynek polgárai – a gyerekek – eltunyultak, megöregedtek, és érzéketlenné váltak. A fiú és a lány messziről jött prófétaként igyekszik felnyitni elhülyült társai szemét. Hihi-Hahó ténykedése miatt az élővilág egyensúlya is felborult (a környezetvédelem az izlandi Al Gore-ként is emlegetett Magnason vesszőparipája), a gyerekeké a feladat, hogy a kizökkent időt helyretolják. Ügyesen összefognak, és megadják Hihi-Hahónak, amire a leginkább vágyott. A hatalom mámorító érzését. Szerencsére a mámor hamar elszáll, és a felnőtt rálel a kék bolygón arra, ami még a hatalomnál is nagyszerűbb.     Egyszerű, világos nyelven fogalmaz, érezhetően az a szándéka, hogy klasszikus gyermekkönyvet írjon. Ez a törekvés a felhasznált motívumokból is látszik: a regénye olyan, mintha tucatnyi meséből és toposzból volna összegyúrva, amelyek külön-külön ismerősek, de egymásba gabalyodva bájosan ismeretlen történetet alkotnak. S bár gyerekkönyvet olvasok, a felnőttek világának legnagyobb és örök problémája is előbukkan: az idő múlása, az öregedés. Hihi-Hahó, az egyetlen felnőtt szereplő fiatalságot gyűjt, s ennek következtében a gyerekek nehezen mozgó, ősz hajú csemetékké válnak – számomra ez a legmegrendítőbb kép az egész regényben. Az idő fogalma a történetben csak a bűnbeesés után nyer értelmet – éppen az öregedés miatt –, de mielőtt tragédia történne, Magnason újra eltörli az időt. Ismerős ez a befejezés: hasonlóan helyezi főszereplőit az időtlenségbe Andersen A Hókirálynő című meséje végén. „Ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!" – mondja ott a nagymama Kainak és Gerdának. És Andersen befejező sorait akár Magnason is írhatta volna: „Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.” Magnason hőseivel – Andersen szereplőihez hasonlóan – megtörténik a csoda: visszatérhetnek a paradicsomba.   Utószó: A kékbolygó történetét a Koinónia Kiadó jelentette meg, ez az első izlandi gyerekkönyv magyarul. Az illusztrációkat Kovács Katalin készítette. Ajánlom a kötetet mindenkinek. Az olvasás élményén túl kaptam egy bónusz ajándékot: megismertem egy szót, amelyet eddig még soha nem hallottam. Vajon mindenki más ismeri rajtam kívül a bakalódik jelentését?   Tartalomjegyzék Volt egyszer egy kék bolygó A történet elkezdődik Az űrszörny Hahó Jónapot Pillangópor Azt est leszáll, lemegy a nap Farkas! Farkas! A borzasztó bűz A nagy repülőverseny és a kékség Szél-hideg farkas-fák A dühöngő medve Szőrös pókok és mérges rovarok A pillangószörnyek A legvadabb vadak A kísértet-gyerekek Ha ha ha ha ha Hihi-Hahó, a komédiás Kié a nap? A szavazás A mentőbuli Bomba a ládában Acélszív vagy kőszív Hihi-Hahó álma Őfelsége Hihi-Hahó