Tartalma: 1. Az aranyszőrű bárány 2. A rest macska 3. A két gazdag ember gyeremeke 4. A rossz fonólányból lett királyné 5. Az ördög kilencz kérdése     A rossz fonóleányból lett királyné   Volt egy közönséges asszony­nak egy leánya, aki egyebet csak dolgozott, hanem fonni nem szeretett. Ezért az anyja sokat cirmolta; s egyszer annyira ment, hogy a guzsallyal kergetni is kezdte. Ahogy az út mellett futnak, egy királyfiú ott ment el hintóban.   A leány szép volt, a királyfiúnak szemibe akadt, s megkérdeztette az anyját, hogy miért kergeti. Az anyja azt mondta: – Hogyne kergetném, mikor minden fonnivalómat nagy hamar megfonta, s most még a kert fedelit is meg akarja fonni, hogy egyebet nem kap! A királyfiú azt felelte: – Hagyja el kend, asszonyom, ne üsse, hanem adja ide, hadd vigyem el magammal; adok én neki fonnivalót, mert anyámnak elég van, ott a fonásban kedve telhet! Az asszony örömest odaadta a leányát, gondolta, hogy amit otthon restellett, idegen helyt szégyenében is megszokja, s még csakugyan lehet belőle jó fonó. Elvitte a királyfiú a leányt haza, s betette egy nagy raktárba, amelyik teli volt kenderrel. Azt mondta neki: – Ha olyan jó fonó leszel, hogy egy hónapra mind megfonod, feleségemnek veszlek! A leányt, ahogy a töménytelen sok kendert megnézte, a guta ijedtében szinte megütötte, mert az elég lett volna egy egész falu leányának is egész télre. Nem is csinált egyebet, hanem leült egy helyre, s ott csak búsult. Így telt el az idő három hétig. Azalatt aki neki enni vitt, mindegyiket megkérdezte: mi újság van? Mindegyik mondott neki hol egyet, hol mást. A harmadik hét végivel egy éjjel, mikor erősen búsult, egyszer csak eleibe lépett egy félsinges ember másfél singes szakállával, s azt mondja: – Mért búsulsz, te jó fonó szép leány? A leány azt mondja reá: – Éppen az a baj, hogy nem vagyok jó fonó, s mégis azt hitték, hogy jó fonó vagyok; s ide is azért zárattak be. – Egyet se búsulj! – mondja az ember – Segítek én a dolgon, én ezt a sok fonót mind megfonom a jövő héten, ha te is felfogadod, hogy eljössz velem, ha a nevemet ki nem találod, amíg a fonást elvégzem. – Jó lesz biz az! – mondja a leány – Úgy el is megyek! – gondolta, hogy így is csak oda megy ki a dolog, hogy a fonástól megszabadul. A törpe ember elment azzal dolgára. A negyedik héten egy olyan inas vitt enni a leánynak, aki a királyfiúval vadászni járt; ott elmaradt, s későn jött haza. Ettől is azt kérdi a leány: mi újság van? Az inas elbeszéli, hogy ő az este milyen későn jött haza, s az erdőn egy setét árokban látott egy félsinges emberkét másfél singes szakállával, aki egyik ágról a másikra szökdösött, fonalat motollált, s mind azt dúdolgatta: Az én nevem Tánci Vargaluska, Feleségem lesz jó fonó Zsuska. Tudta a leány, mit motollál az az ember; de az inasnak azt mondta: Te csak képzelődtél a sötétben!  De azonban megjött a kedve, mert tudta, hogy a fonni való megfonódik, tudta azt is, hogy őt az a kicsid emberke el nem viszi, mert mán tudja a nevét is. Mikor hát este az ember a fonalnak harmadrészit megfonva elé hozta, s tőle azt kérdezte: no hát, tudod-e a nevemet?, a leány ráfogta, hogy: tán ez lesz! tán az lesz!, de az igazi nevét a világért meg nem említette volna, nehogy a fonás félbeszakadjon. Másik este sem mondta meg a nevét, mikor a fonót az emberke hazavitte. Harmadik este, mikor a fonal mind készen volt, azt is a kisded emberke hazavitte. De vitte magával a háromkerekű taligát is, hogy azon a leányt elvigye. De akkor a leány sem tréfált a beszéddel, hanem azt mondta: Én úgy gondolom, hogy tégedet Tánci Vargaluskának hívnak! Erre a kicsid emberke, mintha az orrát megütötték volna, úgy oda lett. Mikor az egy hónap ki volt telve, utánanézetett a királyfiú, hogy a leány a fonással készen van-e, s megvitték a hírt, hogy kész a fonal. A király elcsodálkozott, hogy miféle dolog lehet, annyit fonni olyan hirtelen. Elment, maga is megnézte sok véle lévő urakkal s úri asszonyokkal; s erősen elbámultak azon a töménytelen sok szép fonalon; nem győzték dicsérni a leányt, s érdemesnek ítélték reá, hogy királyné legyen az országban. Másnapra kelve megülték a lakodalmat, s a leányból királyné lett. A nagy lakodalmi ebéd után jöttek a szegények, s azoknak a király alamizsnát osztogatott. Leginkább szemébe akadt a királynak három félszeg koldus: egyik volt egy vénasszony, akinek szeme pillája úgy le­fittyent, hogy az egész ábrázatát eltakarta; másik volt egy fittyedt ajkú vénasszony, akinek az ajaka szinte a térdit verte; a harmadik volt egy lapos fenekű vénasszony, akinek olyan lapos volt az ülepe, mind egy kerek lapító. Ezeket behívta, s elbeszéltette velük, hogy lettek olyan félszegek. Az első azt mondta: – Én ifjúkoromban olyan fonó voltam, hogy az egész vidéken sem volt párom; addig fontam, hogy úgy belejöttem, hogy éjjel is mind fonnom kellett; a sok éjjelezés miatt a szemem pillája leszakadt, s a doktorok sem tudták helyre javíttatni. A második azt mondta: – Életemben addig s addig fontam, addig rágtam a sok szöszt, hogy az ajakam úgy kilágyult, hogy a térdemig lefittyedt. A harmadik azt mondta: Addig ültem egy helyben a guzsaly alatt, míg a fenekem olyan lapos lett, mind egy lapító. Ezeknek a beszédére azon ijedt meg a király, hogy az ő felesége is olyan erős fonó, s megparancsolta, hogy többet egyet se fonjon. Ennek a dolognak a híre elment mindenfelé a világon. Minden királyi udvarba s minden városba a fehérnépek megijedtek, hogy úgy járnak, mint azok a félszegek; azért hát az orsót, guzsalyt, motollát mind összetörték, s a tűzre tették.     Az ördög kilenc kérdése Egy szëgén legénnek kedve szottyant, hogy megházasodjék, ki is pottyintá ëgyször az édösanyjának, hogy ő mibe töri az eszit.   - Ó, te sömmirevaló élhetetlen! Tám bizon neköd való a házasság - mondja fölharsanva az anyja -, tödd le magad arról, ne bolondulj meg, jobb lösz, láss dógodhoz ahelyett. - Met anyám! én bizon megházasodom - azt mondja nagy nyessön a legén -, immán* ideje neköm is, hogy ne üljek így. - No ide nem mënyecskét a házhoz - mondja az anyja -, én főzök, sütök, mosok a háznál, míg bírom magamot, lám a szomszédba az a högyös mënyecske hogy bánik az anyóssával, hogy pocskondiázza*, hogy böcsméli útca-szöribe mindönütt mindön igaz ok nékül, ő maga úgy teli* van hibával, mind a Dudás Jankóné veteményös kertje burjánnal, mégis aval mossa a száját, hogy az anyóssa a hibás, pedig tudja az egész falu, hogy nem úgy van, velem is úgy bánhatna még a te feleségöd, no ide nem valami förgetegös* mënyecskét a házunkhoz, hogy zenebonát csináljon a házná, velem ne is vikotálódj, me hidd meg, hogy ma porul jársz, ha csakugyan nem nyughatol. A legénnek mindön kedve elveszött, nagy szömöt* meresztött* az anyjára s azt mondta nagy dér-dúrral: - Anyám! Annyit ne tereturáljon, hisz immá* mind megházasultak a faluba a legényök, akik velem egykorúk vótak, tám én következöm immán*. - Neköm ne merögesd olyan rútul a szömödöt* - azt mondja esmé nagy haragoson az anyja -, nem tudom, miféle gonosz lélök iszkitél*, hogy úgy nem férsz a bőrödbe, jobb lösz, fogd meg a szád s hallgass. - Ingöm sömmi gonosz lélök nem iszkitél* - azt mondja dunnyogva a legén -, de ideje, hogy megházasuljak én is. Arra esmét azt mondja az anyja: - No, ha csakugyan feleségöt akarsz hozni, lássad, vigyed akarhova a pokolba, de ide igaz, hogy nem a mű házunkhoz, inkább a nyakadot facsarnám ki, mintsem hogy azt megöngedjem*. A legény apja belé sem kottyant a dologba, nem, met a felesége poroncsolt* a házná. A szegén legén főduzmálta* magát, kimönt nagy morgolódva a házbó, nem is mönt bé a vacsorára is, henem* meghált az udorba* egy kicsi poros szénán, de egéssz éjjel nem tudott alunni egy csöppöt is egéssz viradtig, akkor főkőt, elindult feleség után. Möndögelt immá* szomorán s teli* buszuval, hogy az anyja olyan rútul bánt vélle, hogy szinte megötte kezit-lábát mérgibe azé, hogy ő meg akar házasodni. Útazott immár* ëgyes-ëgyedül egy kicsi pácikóval s egy üres tarisnyával (met az anyja nem tött vót útravalót neki), mönt idegön, üsmeretlen helyekön, högyön, vögyön, sík mezőkön körösztű, mindaddig, míg későre-hára egy fényös rézhídhoz érközött. Ott megállott egy helybe, csudákozott a hídon, de félt reamönni. Amind ott álldogálna, hát meglássa őt egy fejérszakállú ősz öregembör, s azt mondja neki: - No, te szegén legén, mönj-mönj, ne félj, de csak lábujjhögyön mönj azon a hídon, me különben ott hagyod a fogadot, met azt ördög hídjának híjják, úgy mönj azon körösztű, hogy meg se suttyanjon a csidmád* réta*, eddigelé kilencvenkilencen vesztek el itt, hogy nagy derenducával s nem szép csöndösön möntek azon körösztül, ott veszött egyször egy egéssz násznép is, szekerestő, lovastó, vőlegényestő, mönyasszonyostól azé, hogy dörömbözve, dökretve nyargaltak azon a hídon körösztül. A szegén legén félt előbb arra a hídra mönni, úgy félt, hogy még ugyan röszketött belé, de minthogy azt a hídat suhutt másutt el nem lehetött kerűni, későre-hára megerőtette magát, nekibátrodott s szöröncsésön körösztűmönt a rézhídon, éppen azonmódúlag, ahogy az a fejérszakállú ősz öregembör megtanította vót őtöt. De a hídon túl elig* haladott vót tíz vaj tizenkét lépésre, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s azt kiátotta neki: - Megállj, megállj, szegén legén! Ne félj, egy kicsi beszédöm van veled. A szegén legén megállott egy helybe, de úgy megijedt, hogy még a lélögzete is szinte megállott jedtibe. Az ördög közelébb lépött hezza s azt mondta neki: - No, te szegén legén! Jól tudom, hogy te mi járásbeli vagy: tudom, hogy házasodni akarsz, azt is, hogy szegén vagy, s hogy te olyan bücsületösön möntél körösztül a hídamon, hogy nem háborítottál s neköm sömmi buszuságot* nem okoztál, mind más útazók, én tégödöt megjutalmazlak azét, hogy mikor elhozod a feleségödöt, hadd* lögyön mivel kiálljad a lakadalmi vendégségöt. Mikor visszajőtök a mënyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt mönjetök el, akkor megadom, amit adni akarok. Most csak mönj eherről indulva a kilencedik faluig, azt a falut Jámbortelepnek híják, s ha el találnád veszteni az útat, csak kérdözősködj mindöntől, akit elöl-hátul találsz, hogy hó vagyon Jámbortelep, reaigazitt valaki, abba a faluba éppen a vetéskapu sorkánál lakik ott a falu végin egy gazdaembör, annak vagyon három leánya, kérd meg a legszöbbiköt, ha azt nem adják, más akarmelyiköt. A szegén legén elindult aharról, s mindaddig útazott, míg elérte azt a Jámbortelep nevű falut, ott bémönt ahoz a házhoz, hova az ördög igazította vót. A szegén legént jól fogadták a háznál, a leányok gyanították, hogy leánkérni mönt oda, forgolódtak, sörpötöltek, ratymattak, jól is tartották rátottával. Amind ott múlatott a legén, csak kisütte osztán, hogy ő biz azé jött, hogy elvönné valamelyik leánt, ha adnák. - De hát melyiköt vönnéd a három közül? - kezdötte a leányoknak az apjok. A legén a legküssebbikre mutatott, minthogy a vót a legszöbb, s azt mondta: - Neköm éppen e kéne, né! - Héj, öcsém* - mondja az apa -, az asztagot nem a fenekin szokták megkezdeni, ha mindját a leggazdagabb hörcög* kérné, sem adnám a legküssebbet, míg a két nagyobb el nem kél. - Nem bánom hát, ha a nagyobbat adják is, ha adni akarják - mondja a legén. Az apa s anya odaígérte a legnagyobbik leánt, tüstént papot is hívattak, s meg is történt az esszeeskötés. Hogy az eskötés megvót, ebédöltek* együtt, s aval útra indult az új házaspár. Mikor az ördög hídjához érköztek, olyan szép csöndösön möntek azon körösztű, mind a vőlegén mönt vót azelőtt egyedül. Akkó kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott: - Hó! Megálljatok! Hadd* adjam meg, amit megígértem vót! Azok hát megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznyót a híd alól, s azt mondta a vőlegénnek: - No, én ezt a kilenc disznyót nektök adom, ölessétök le, az aprólékjok egy résziből álljátok ki a lakadalmi vacsorát, a kilenc szalonnát pedig aggassátok föl a hijuba s éljetök abbó takarékoson. De azt mondom én neköd, te vőlegén, hogy mától számlálva mikó négy hét bételik, meg foglak tégöd keresni estéli tíz órakor, s ha kilenc kérdésömre meg nem tudsz felelni, elvesztöd a kilenc szalonnát, s azon kűvül még ëgyéb bajod is lösz; de nehogy akkora féltödbe elébb állj hazól, met ha mindját a töngör* fenekibe rejtőzöl, onnét is kivöszlek, tudd meg azt! A vőlegénnek nagy szöget ütött a fejibe ez a beszéd, de mindamellett ő a feleségivel magok elejibe vötték a kilenc kövér disznyót, s hazahajtották, de nem az apai házhoz, met a vőlegénnek megmondotta vót az anyja, hogy oda ne vigyön feleségöt, henem* a faluba kibéröltek egy tisztösségös házat a mënyasszon pénziből, bészállottak abba. Megölették aztán a kilenc kövér disznyót, kettőnek az aprólékjából kiállották a vendégségöt, a kilenc szalonnát pedig a hijjuba fölakasztották, s gazdasághoz fogtak. Mikor a négy hét éppen bétőt az összekelés után, a vőlegén búsúni kezdött, erőssen nyughatatlankodott, hogy ha az ördög el talál jőni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni, majt* rosszul fog lönni a dóga neki. Míg így vekkedözött*, bémönt hezzok egy rongyosnál rongyosabb kúdus-forma idegön embör, szállást kért éccakára, s adtak is mindjá, jó vacsorát is adtak neki, osztán az is béfeküdt a góc alá, s amind ott heverészött a hammuba, kérdötte a vőlegéntől, hogy miér olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jó kedvök szokott lönni. - Neköm elég bajom van - mondja a vőlegény -, nagy dógot sújtottak a fejemhöz: met neköm ma kilenc kérdésre kell megfelelnöm; mégis, ha tudnám, hogy mik lösznek azok a kérdésök, úgy mind más vóna, nem búsulnék éppen úgy, de az a baj, hogy nem tudom, mik azok, félök, ha nem tudok megfelelni, rosszul lösz dógom. - Azér egy mákszömnyit se búsulj - azt mondja a kúdus a góc* alól -, csak bízd reám az egéssz dógot. Te csak hallgass, egy szót se szólj, met én mindön kérdésre megfelelök helyetted a te képödbe. Erre fő kezdött ucsuodni* a vőlegén, lefeküdt osztán az új feleséggel, de csak nem jött álom a szemökre, renyődtek, hogy vajjon mi lösz a dologbó. Amind ott feküdtek, tova éféle felé kopogtatnak az ablakon, hát ott az ördög s békiát nagy dörgősön: - Aluszol-é, gazda? - Nem aluszom - feleli a kúdus a góc* alól a gazda helyett. - Hát meröd-ë biztatni magadot, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? - kérdi ismég az ördög. - Meröm biztatni - mondja megint a kúdus. - No hát azt kérdöm tőlled elsőben is - mondja az ördög -, mi van a világon, ami csak egy? A kúdus azt feleli: - Egy Isten van az égbe, egy nap van az égön, egy feje van mindön embörnek. Az ördög: - Tudsz-ë mondani valamit a kettőre? A kúdus: - Akinek két ép látó szöme* van, a szöröncsés embör, mindönt tisztán láthat a nap alatt. Az ördög: - Mit tudsz mondani neköm a háromra? A kúdus: - Amelyik házon három ablak van, az elég világos. Az ördög: - Hadd* halljam, mit mondasz a négyre? A kúdus: - Négy kerék elég egy szekérbe, több nem is kell. Az ördög: - Hát valamit tudsz-e mondani az ötre? A kúdus: - Öt kézúj elég egy kardnak a maroklatjára. Az ördög: - Mondj valamit immán* a hatra! A kúdus: - Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat, erdőlhet a más segittsége nékül is. Az ördög: - Nem hiszem, hogy tudnál mondani valamit a hétre! A kúdus: - Akinek hét leánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyré férhöz adhassa. Az ördög: - Mondj valamit most a nyócra! A kúdus: - Akinek nyóc asztaga van a csű’kerbe, a nem szorul másra kinyér dógába. Az ördög: - Hát utoljára mit mondasz a kilencre? A kúdus: - Akinek kilenc szalonnája van a hijjába, nem fut a szomszédba pörgölnivalóér. Az ördög elbámult a kész feleletön, mind azt hitte, hogy a gazda maga felelget neki, s azt mondotta hát: - No, légy magadnak, látom, többet tudsz, mind én - s aval ellódult, ahonnét jött vót. Az új gazda másnap röggel jóltartotta a kúdust étellel-itallal, amellett adott neki sódort, disznyólábat, még egyebet is, ami lelke fölött vót, hogy őt kisegítötte a bajból. Ő maga pedig s a felesége addég* ügyeköztek, hogy rövid üdő* alatt egy szép jószágot szörzöttek, arra házat építöttek. Az asszon sokat segítött az anyóssán is, annak a szorult állapotjába, s ő még ma is süti a palacsintát, ha mind a kilenc szalonna el nem fogyott.