Oldalszám: 336 Kiadás éve: 2018 A Sötét Nagyúr most erőtlen s magányos. Hívei elfordultak tőle. Szolgája tizenkét éve rabságban senyved. Ma este, még éjfél előtt, a szolga kiszabadul, és visszatér urához. Segítségével a Sötét Nagyúr erőre kap, s hatalma rettentőbb lesz, mint valaha. Harry Potter szokásos rémes vakációját tölti Dursley-éknél, ám a helyzet úgy elfajul, hogy Harry elviharzik a Privet Drive-ról. Így köt ki a Kóbor Grimbuszon, ami elviszi őt abba a világba, ahová egész nyáron vágyott. Az Abszol úton ijesztő hírek járják: az Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett börtönből megszökött egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába tart. Harry pedig egy véletlen folytán tudomást szerez róla, hogy az illető az ő nyomát követi. Harry harmadik évét a Roxfortban baljós ómenek kísérik. Egyre inkább feltárul előtte saját múltja, és Voldemort leghűségesebb szolgájával is farkasszemet kell néznie. konyvvizsgalok.blogspot Jó kis darab ez is, Jim Kay lelkesedése és fantáziája mit sem csökkent az előző két részhez képest, még mindig képes minden új helyszínnek, új állatnak, új szereplőnek igazi saját-ízt adni, és ami a legfontosabb, eltávolítani a képeket a belénk égett filmverziótól.   Semmit nem tudok az illusztrációkról, de úgy hiszem, az azkabani fogoly kemény dió lehet egy illusztrátornak: túl azon, hogy van jó pár jutalomjátékként felfogható komikus elem (Marge néni felpuffasztása, a Kóbor Grimbusz, Trelawney professzor, a hippogriffek) itt vannak a legnehezebben megfogható szereplők is, a dementorok. Hogyan ábrázolod magát a vegytiszta félelmet? Meg lehet-e jeleníteni képen azt az ürességet, az érzelmek teljes hiányát, az őrületet, amit keltenek az élőkben? A Hobbit filmek egyik forgatási extrájában említik a készítők, hogy Szauront egyfajta negatív térként próbálták ábrázolni (aztán elvetették) – na, én valahogy így képzelem a dementorokat is. Nem rothadó arcú kámzsás alakokként, akik kiszippantják a lelked, hanem a megelevenedett ürességként, amibe belezuhansz. (Felnőtt-logika: a dementor maga a depressziód.) Na, ezt még Jim Kay sem volt képes úgy ábrázolni, ahogy én szerettem volna, de annyi baj legyen. Egyébiránt nem bánt rosszul a történet áthelyeződő hangsúlyaival – bár itt is vannak kalandok (végülis kalandok minden HP kötetben vannak) azért szintet lép a sztori és előkerülnek olyan mélységek, amik más tónusú képi ábrázolásért kiáltanak. Ahogy a Harryt rettegésben tartó fekete szellemkutya eluralja az oldalakat az pazar ötlet. Ahogy az is, hogy egyre „sötétül” az összkép – mondjuk előbb-utóbb ezen finomítani kell, különben a teljes hatodik kötetet lehet fekete alapra nyomni. S hogy milyen volt újraolvasni a harmadik részt? Sokáig ez volt a kedvencem, ma is ott van a második helyen a hatodik kötet nyomában; a filmek közül pedig máig ez a befutó – az élmény most sem csorbult. Rowling nagyot ugrott itt, és sikerrel ágyazott meg a majd az ötödik-hatodik kötetben eluralkodó sötétségnek (a negyedik érdekes hibrid: noha tulajdonképpen abban tér vissza a sötét úr, mégis a sztorit, dinamikát, hangulatot tekintve visszalépés az első kettő világába). Harrynek itt kell először istenigazából szembenézni az árulással, a képmutatással, az évtizedeken át hurcolt sérelmekkel, gyűlöletekkel – és itt kell szembenéznie saját félelmeivel. Az első két kötet a maga mesebeli szörnyeivel, óriáspókokkal, háromfejű kutyákkal, baziliszkuszokkal és szerencsés menekülésekkel veszélyes, de jóízű gyerek-kaland – a harmadikban viszont elindulunk egy sokkal izgalmasabb utazásra a lélek mélyére.   Az egész sorozat legizgalmasabb kérdésfeltevései közé tartozik, hogy vajon milyen emlékeket hoz felszínre bennünk a saját dementorunk, hogy milyen alakot ölt a mumusunk, mi lenne a patrónusunk. Képesek vagyunk-e szembenézni saját legszörnyűbb emlékeinkkel – és vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Tudunk-e akkora erőt meríteni a szép emlékekből, ami a legnagyobb szörnyűség emlékét elűzi? Vagy hagyjuk, hogy maga alá temessen a múlt? Iszonyú lecke amit itt Harry kap elsősorban saját magáról: itt szembesül először azzal, hogy a démonait saját magának kell legyőznie. (Na, ehhez képest is visszalépés a hetedik könyv vége – de ígérem, nem fogom ezt minden rész kapcsán leírni.) Az már csak hab a tortán, hogy megismerjük az egész sorozat egyik legkarakteresebb szereplőjét, Siriust és hogy bepillanthatunk a Harry szüleivel és Lupinnal közös múltjába. Egyébként ez a múltba révedés sok szempontból kritikus pont számomra: egyrészt csodás és szeretni való, sokrétegű és okos a barátjuk megsegítésére animágussá váló jóbarátokkal, azzal a gigantikus árulással és a bosszúvággyal ami segít megőrizni a józan észt a legszörnyűbb börtönben töltött évek alatt; másrészt picit bosszantó Lily és James ilyen szintű felmagasztalása, mintha nem is gyarló emberek lettek volna. Pedig… (Mindemellett Rowling egyik legsúlyosabb következetlenségének tartom, hogy noha sokat réved a múltba, sosem mesél James Potter családjáról. Siriust befogadták, amikor a saját családját otthagyta, de aztán mi lett velük? Kik voltak? Hova tűntek?) És hogy hogyan tovább? Azt már tudjuk, hogy a negyedik rész illusztrált változata nem érkezik idén karácsonyra – sebaj, az illusztrátornak is kell a töltődés, ráadásul kezdődik a vaskos kötetek sora, inkább kapjuk később, minthogy romoljon a minőség. Ám amíg készül a folytatás, sem maradunk lapozgatnivaló nélkül – már a Könyvfesztiválra érkezik a British Museum Harry Potter kiállításának anyagából készült album gyerekváltozata, év végére pedig, ha szerencsénk van, kézbe vehetjük a felnőtt verziót és talán a Legendás állatok és megfigyelésük illusztrált változatát is.