Maksai Kinga Medveségek, madárságok A címben foglaltaknak megfelelően Tandori Dezső egy kötetbe gyűjtött versei (mondhatni a már megszokott módon) medvékről és madarakról szólnak, velük, általuk történnek meg a mindennapi és a nem mindennapi dolgok. A költő kedvenc madarainak, verebeinek viselkedését figyeli, hol befogad egyet, hol elenged egy másikat. Mert a madarak már csak ilyenek. Mint Eder mester Pumuklival, úgy él együtt a beszélő a medvéivel. Sétálgatnak, elmélkednek, miközben kíméletlenül telik az idő, a nyárból ősz, az őszből pedig tél lesz. Az idő múlása – amelyet legtöbbször éppen az ősz beköszönte jelez – központi témája a szövegeknek. Ám ez nem olyasmi, ami ellen macik, vagy a beszélő lázadna, inkább olyasmi, mint a hűvös szél, amely ha fúj, akkor fúj. Bár a Pozsonyi Pagony kiadásában megjelent kötet borítója szerint 5-től 99 éves korig szórakoztatja az olvasót, inkább való (a szó legnemesebb értelemben vett) gyerekes felnőtteknek, mint a felnőttes gyerekeknek. Ám ez nem jelenti azt, hogy a kicsik ne élvezhetnék a kedves, néhol kissé mélabús verseket. Az idősebbeknek viszont talán többet mondanak, vagy legalábbis mást. Mindig kényes kérdés a gyerekkönyv, hiszen egyszerre kell lekötni a többnyire a felolvasó szerepét magára öltő felnőttet, és a közönségét, vagyis a kisgyerekeket. Éppen ezért eshet meg időről időre, hogy a költő, író igazából felnőtt történeteket és érzéseket öltöztet fel színes ruhába, hogy így adja el a kicsiknek. Szerencsére ebben az esetben nincs erről szó, bár a versek (és az illusztrációk) világa kétségkívül nem az a vattacukros, szivárványos fajta. De miért is kéne olyannak lennie? Az Agócs Írisz (aki a Medvék minden mennyiségben című kötet rajzait is készítette) illusztrációival kiegészült történetecskék tökéletesen zárt, intim világba kalauzolják az olvasót, mesélőt. Olyan univerzum épül így, amelynek sajátos logikája, megszokott szereplői és jól ismert helyszínei hamar otthonossá válhatnak a kicsiknek és a nagyoknak is. Mint amikor kuckót építünk lepedőből, íróasztalból és székekből. Vagy felosonunk a nagymamáék padlására, ahol pókhálókkal, régi, szakadozott leplekkel borított ódon bútorok között lépünk át egy új, mégis ismerős világba. Ennek a kicsit nosztalgikus világnak a visszhangja az illusztráció. Az akvarellszerű rajzok tökéletesen rímelnek a szövegekre, maguk is egységes világot hozva létre ezáltal. A visszafogott színek kopottnak, koszosnak hatnak, mint a gyerek mackója, amit évek óta nem enged kimosni. A jól eltalált karaktereket – legyen szó akár a medvékről, akár a madarakról – egyszerre lengi körül a melankólia és valamiféle megfoghatatlan nyugalom. Beletörődés? És persze az okkerek, barnák is ebbe az irányba terelik a figyelmet. Az ősz színei ezek. De nem lehet elmenni szó nélkül a szövegek és képek megalkotott spontaneitása mellett sem. Az illusztrációk nem nagyon precízek, kilátszanak a rajzos vonalak is, mint amikor együtt rajzolunk-festünk a gyerekekkel. A versek maguk is ilyenek. Érezhetően átgondolt, letisztult sorok, amelyeket mégis körülvesz a hétköznapok, a személyesség légköre. Nézzük meg most egy kicsit közelebbről is a bájos, morgós medvéket, és a madarakat, Szpérót, Éliást, Tilit és Samut! Ki ne gondolkozott volna el azon, vajon mi a kanapén, gyerekágyon, polcon, vitrinben csücsülő medvék története? Mit mondanának, ha képesek volnának megszólalni? Aztán persze sok felnőttet másfelé terel az élet, és a gyerekekre marad, hogy felruházzák a medvéket különféle tulajdonságokkal. Tandori kötetének a versei ebből a szempontból félig felnőtt, félig gyerekszemmel látják őket. Mert tudatosodik ugyan játék-létük, ugyanakkor élőbbek nem is lehetnének. Megismerjük a Vérmedvét, találkozunk házi medvékkel, de olyanokkal is, akik verébneveldét nyitottak. Gombfociznak, sétálnak, üldögélnek és persze mindig morognak. A főszerep viszont a Főmedvéé, aki szüntelen keres valamit, hol az időt, hol vándorbotját, hol pedig a fejét. Vele ellentétben a madarak nem kérdeznek, nem elmélkednek, sokkal inkább múzsái a megszólaló énnek. Míg a medvék jóbarátai, állandó társai, mégis aktívak, addig a verebek, akik jönnek és mennek, jóval passzívabbak. Medveálom madárszárnyon – már a cím is ezt a kettősséget sugallja. A kétféle viszonyulás, ha úgy tetszik, a két témakör mégsem határolódik el egymástól, hiszen összeköti őket a beszélő és az ő kapcsolata a meselényekkel. Végső soron pedig ugyanannak a világnak a részei mindannyian. Így hát azzal együtt, hogy a benne foglalt kérdésfelvetések, elmélázások sokkal messzebbre vezethetnek, mégiscsak kerek egész a kötet. És azon se lepődjünk meg, ha a gyerkőcök azonnal  a játékboltba vezényelnek minket, hogy minimum egy új macit kapjanak. Amellett, hogy az eddig folyóiratokban megjelenő szövegeket egy kötetbe rendezte, Tóth Ákos irodalomtörténész és Tandori-kutató írta az utószót is. Az enyhén dagályos, Telhetetlen évszakok címet viselő szöveg, habár alapvetően nagyszerűen közelíti meg a verseket, olyan, mintha egyúttal versenyre is akarna kelni velük. Jobb, ha ez alól viszont fölmentjük a gyerekeket, nem is nekik szól. Forrás: könyves.blog.hu Főmedve-télvég  Főmedvém dohog: Amit végképp   nem kezdeményeznék – a télvég!   Az átmeneti dolgokat   ki nem állhatom. A latyak,   folytatja, fű-fa tüsszögés …!   Főmedve-télvég       Főmedvém dohog: Amit végképp   nem kezdeményeznék – a télvég!   Az átmeneti dolgokat   ki nem állhatom. A latyak,   folytatja, fű-fa tüsszögés …!   Ebből sok, amabból kevés,   se ez, se az tehát... unom!   Hadd heverjek tavaszomon,   hadd hintázzam a napsütés   kötelein... a medve kész   sok mindenre, ha van miért,   de télvéget senki se kért.   Ébredhetnék fel hirtelen,   hogy ami volt, már nincs velem,   és mint csodás szigeteken,   bukkan, itt-ott, amit ígért   az álom, lenne már Egész,   ami az Örök Medve Rész,   talpalhatnék a talpamon,   nem fáznék föl-le ily nagyon,   múlna a madáretetés -   nem, nem vagyok én lusta, és   szeretem is őket, no, csak   várom, hogy ne szoruljanak   rám, szóval, mondja, amit végképp   várnék, hogy elmúlna: a télvég!