A történet egy merőben új szerkezeti felépítéssel operál. Kezdetben egyszerre indulunk egy alapról (a 23 napos program) és csúcspontról (Daelyn öngyilkossági szándéka), melyek a későbbiekben párhuzamosan közelítenek a kiteljesedés felé (23 napos program), valamint bomlanak alkotóelemeikre (Daelyn szándékának okai). Ez az egymás melletti haladás teszi lehetővé azt, hogy teljes mértékben megismerhessük főszereplőnket, s tervének mozgatórugóit. Daelynből sokáig csak annyit látunk, hogy egy fiatal lány, tele sérülésekkel, kívül-belül, melyeknek eredetét foggal-körömmel igyekszik titkolni a világ elől. Holott pont ezek miatt jutott arra az elhatározásra, hogy véget vet életének. Ám ezúttal tényleg. Mivel a múltban több, meghiúsult próbálkozása is volt, most biztosra akar menni. Felkeres egy direkt az öngyilkosok számára kifejlesztett weboldalt, ahol egy program keretén belül felkészülhet a távozásra. Szándékát bizonyítandó, különböző tesztekkel kell megerősítenie, hogy nem csupán egy hirtelen jött ötletről van szó. 23 napot kap arra, hogy mindent elrendezzen. A weboldal segítségével különböző témájú fórumokon oszthatja meg sérelmeit, továbbá tudakozódhat, milyen módszerekkel lehet öngyilkos. Őszinte leszek, amikor először megláttam leírva az egyik öngyilkossági módot, részletesen, mindenféle hatásfokkal és pontozással, tányérnyira kerekedett a szemem. Aztán jött a következő és a következő, és ahogy haladtunk előre, egyre durvábbak bukkantak fel. Végül rádöbbentem, hogy egy egészséges, lelkileg stabil olvasó, amint túljut az első sokkon, meglátja ennek a leírásnak a valódi okát. Azt, hogy a távozni készülőnek, válasszon bármit, igencsak határozottnak kell lennie, mert egytől-egyig kegyetlenek, fájdalmasak, szörnyűek a rendelkezésére álló lehetőségek. Ráadásul tudományos szempontból is sok új infóval gazdagodhat az olvasó. Részemről tehát pluszpont az írónőnek a bátorsága miatt, hogy ezt bemerte vállalni, annak dacára, hogy kaphat érte hideget-meleget.  Maga a történet 23 nap alatt játszódik, és ahogy telnek a napok, úgy kerülünk egyre közelebb az igazsághoz, s nyílik fel előttünk a Daelyn által rejtegetett, titkokkal teli szelence. Kiindulásként mindössze annyit tudunk róla, hogy jelenleg néma, állandóan egy nyakmerevítőt hord, csak összeturmixolva képes megenni az ételt, valamint, hogy egykor nagyon duci volt. Nem kommunikál senkivel, nincsenek barátai, még a szüleivel is majdhogynem idegenként viselkedik, egyedül a könyveket bújja. A fentebbi összefoglaló alapján úgy tűnhet, ezek jelentős hányada bárkivel megtörténhet. Igen, valóban így van. És hogy akkor mégis mitől lesz más Daelyn esete? Tőle, magától, attól, ahogyan ezt az egészet feldolgozza. És a környezetétől. Ugyanis nem vagyunk egyformák, minden ember másként éli meg az őt érő támadásokat, negatív élményeket, Daelyn pedig sokat kap egyszerre, hosszan, amiknek a terhe alatt megroppan. Persze összeszedhette volna magát, mehetett volna tovább, de nem tette. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor egy szomorú, fájdalmas, ámde annál tanulságosabb élménynek lehetünk részesei. Jómagam nagyon megszerettem őt. Átéreztem a gyötrelmeit, és mindazt, amit a külseje miatt elszenvedett. Szívem szerint bebújtam volna a könyvbe, hogy megvigasztaljam, kiálljak mellette és észrevegyem, akkor, amikor még nem volt minden veszve. Annak viszont örültem, hogy - ha Daelyn életének végéhez közelítve is, de - az írónő megajándékozta Santanával, az idegesítő, nyomulós, örök optimista sráccal, aki annak dacára, hogy Daelyn folyamatosan ellökte, nem hagyta magát, és szép lassan társává vált. Santanát leginkább úgy képzeljétek el, mint a Csillagainkban a hiba Augustusát. Imádtam őt! De ha már szóba került a Csillagainkban a hiba, akkor muszáj hozzátennem, hogy a regény bizonyos pontjától rádöbbentem valamire. Egy ismerős érzés lett úrrá rajtam: a TFiOS hangulat. Az egész mű olyan érzékeset váltott ki belőlem, mint John Green története, és ezt most abszolút pozitívumként mondom. Az Amikor ezt olvasod, én már nem leszek egy olyan vonat, amiről a szíved mélyén tudod, hogy nem a happy end felé hajt, mégis felülsz rá, és reménykedsz. Reménykedsz, hogy van valamiféle folytatás, hogy nem érnek véget a sínek. Hogy valóban van-e? Ó, nem, azt nem árulom el. Azt viszont igen, hogy nem az történt, amire számítottam. És előre szólok: hatalmasat üt a vége. Figyeljetek a könyvbeli, és kívüli jelekre, ismerjétek meg Daelynt. Tényleg. Mindent egybevetve nekem hatalmas kedvencemmé vált, az idei olvasmányaim egyik legjobbja volt. Szerettem Daelynt és a regényeit, Santanát, a patkányát, a padjukat, de legjobban az aprónak tűnő részleteket szerettem: a folyamatot, ahogyan Daelyn szép lassan eltüntette magát az életből. Ahogy  tudatosan elválasztotta magát a szüleitől; amit az elolvasott oldalakkal művelt, és ahogy egyre merészebben megnyílt a múltjával kapcsolatban. (Apropó! Érdemes meglátni, hogy mi, emberek, mennyire nem figyelünk oda a társaink szavára. Elbeszélünk egymás mellett.) Ajánlom... tudjátok mit? Mindenkinek ajánlom! Kortól, nemtől függetlenül úgy gondolom, hasznos olvasmány lehet mindnyájunknak. Kinek ezért, kinek azért. Mert Julie Anne Peters regénye rólunk, emberekről és az életről szól. Lehet, hogy fáj, de nem baj. Ennek fájnia kell! Mert csak akkor tudjuk, hogy maradt bennünk egy cseppnyi emberség. Forrás: dreamworld-books.blogspot.hu