Szereted a kosárlabdát? Ismered a játékszabályokat? Ha igen, azért, ha nem, akkor pedig azért érdemes elolvasnod Nógrádi Gergely könyvét. Csodálatos mesevilágba repít e lebilincselően izgalmas kisregény, amelyben főszerepet kap a bűbáj, a becsület és a barátság. No meg egy nagyszerű sportág: a kosárlabdázás!
A meseregény főhőse Kormos Olivér, a Szent Bazsalikom tizenkét osztályos gimnázium 2. B osztályos diákja. Mindene a kosárlabda, és izgatottan várja a Karácsonyi Kosárlabda Showt, melynek szünetében ők, a Kenguruk csapata csapnak össze a Kisdinókkal. Ám mivel késett az edzésről, a mindenható Sipi bácsi, az edző eltiltja a meccstől. Azért elmegy a show-ra, ha másért nem, hát vágyakozni, meg megnézni a nagyok, a Góliátok csatáját, ahol a csapatkapitány, a gimnazista Bikács biztos ismét remekelni fog.
Aztán a szünetben, az öltözőben fültanúja annak, hogy a csapat egyik lusta tagjának, Batyunak a nagymamája, Rézi Mama sikertelenül próbálja rátukmálni a fiúra csodafőzetét, melytől állítása szerint megtáltosodna. A löttyöt végül Oli issza meg, és legnagyobb meglepetésére az tényleg hat. És mivel több csapattársa is kiesik, így az edző mégis játszani hívja, ahol hamar lesöpör mindenkit a pályáról. De vajon mi lesz, ha kiderül a turpisság?...
Egy roppant izgalmas történet, amiben főszerepet kap Rézi mama titokzatos varázsitala, a becsület, a barátság és természetesen a kosárlabda. Mire megismered Oli és a Kenguruk legemlékezetesebb meccseinek történetét, és a könyv végére érsz, garantáltan megismered a kosárlabda szabályait és reméljük, kedvet is kapsz egy kis kosarazáshoz.
Interjú Nógrádi Gergellyel
Nógrádi Gergely írt többek között hangjátékokat, ifjúsági regényeket, riportköteteket, ezenkívül nevéhez fűződik a sok vitát kiváltó „Klasszikusok újramesélve” sorozat. Legújabb könyve A csodakosaras, hétéven felülieknek szól. Szerintem sikergyanús!
Ez az interjú levélben készül, mert ön hosszabb ideig Berlinben tartózkodik. Mit csinál ott?
- Elnyertem egy ösztöndíjat a Potsdami Egyetemre.
Édesapja a gyermek- és ifjúsági irodalomból jól ismert Nógrádi Gábor, az írói véna tehát családi vonás. Engem viszont az is érdekelne, hogy mi a közös az operaéneklésben és az írásban - hiszen életrajza szerint operaénekesként indult.
- Az éneklés, a zeneszeretet ugyancsak családi örökség: anyai nagyapám évtizedeken át volt a debreceni MÁV Szimfonikusok hegedűse, apai nagynéném pedig nemzetközi hírű kántorművészként járta a világot. Úgy vélem, az éneklés és az írás egyaránt módot ad arra, hogy több életet is élhessünk egyszerre, és ez színessé, izgalmassá teszi a mindennapokat. Az éneklés nagyobb katarzist nyújt a művész számára, az írás azonban maradandóbb művészet.
A csodakosaras megjelenését a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége támogatta, nem titkolt céllal, hogy e könyv kis olvasói közül többen kedvet kapnak a labdazsonglőrködéshez, mi több, hírnevet hozhatnak a 101 éves magyar kosárlabda számára. Mi fűzi a kosárlabdához?
- Két dolog jut rögtön az eszembe e sportággal kapcsolatban. Az egyik, hogy a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium diákjaként szerelmes voltam egy álomszép körmendi lányba, és az első randevúnkon meglátogattam, hogy elkísérhessem a méltán népszerű körmendi kosárlabdacsapat egyik bajnoki mérkőzésére. A másik emlékem szeretett barátommal, a tévéből jól ismert Vujity Tvrtkóval kapcsolatos: szoros lelki viszonyunk révén úgymond testközelből követtem végig felesége, a válogatott kosárlabdázó, Zsolnay Gyöngyi küzdelmét a sérüléséből való felépülésért.
Kalandos, mókás, szívderítő elemek jellemzik minden gyerekkönyvét. Ennek a kötetnek a végén szómagyarázatot is találunk, meg játékszabályokat, a Kormos-kisokost, (ami a főszereplőről, Kormos Oliról kapta nevét). A humor, a gyereknyelv főszerepet kap; egyik kedvencem, amikor a meccsen egy játékos fellépését, így írja le: „Nini, nono, na ne”. A szereplőket, a történetet szinte filmként látjuk magunk előtt, ezt segítik a rajzok is. Hogyan alakult a munkakapcsolat Hajba Lászlóval?
- A könyveimet mindig azzal a nem titkolt szándékkal írom, hogy egy boldogabb korban, amikor újra készülhetnek majd magyar családi mozik, egy producer talán kedvet kap a megfilmesítésükhöz. Ezért minden történetem filmszerű, sőt, felnőtt olvasóim szerint a nekik szóló könyveim is filmekként peregnek az agyuk vetítővásznán.
Hajba László egy rendkívüli tehetségű fiatalember, s ami különösen kedvemre való volt a vele való munkában, hogy nem csupán az általam és a szerkesztőnk, Csapody Kinga által felvetett ötleteket valósította meg, de, igen kreatívan, számos saját elképzeléssel tette még színesebbé és élvezetesebbé A csodakosarast.
Egy kis bűbájt is cseppentett a történetbe: varázsfőzet hoz fordulatot, majd amikor a hatása lecseng, kiderül, hogy a sok munkát, az edzést nem lehet megúszni, ha komoly eredményt akar az ember elérni… Más könyveiben – például a Vau!, a Nyau! - szintén fontosak a varázsos elemek. Miért?
- Gyermekként gyakorta álmodozunk arról, hogy valamiféle varázslat segítségével egy csapásra megoldódnak a gondjaink. Jön egy jó tündér, vagy egy nagy varázsló, és egyetlen intése nyomán kibékülünk a suliban a nagy ellenségünkkel, mi leszünk a legjobb tanulók az osztályban, elnyerjük a korábban reménytelennek tűnő szerelmünk rokonszenvét, elsők leszünk egy tanulmányi vagy sportversenyen, és így tovább. Ez a vágyódás egy ismeretlen segítő kéz után persze felnőtt korban is megmarad, de olyankor már elhessegetjük az álmodozást, hisz, mint mondjuk, az olyan „gyerekes”. Pedig hinni jó, hinni kell.
Akad, aki Istenben hisz, mások a család összetartó erejében, vagy a pénzben, a sportban, esetleg a túlvilágban, a lélekvándorlásban. A gyerekek egy ideig a szüleikben hisznek. Úgy gondolják, anyu mindig ott lesz nekik, hogy vacsorát adjon, apu pedig akár egy egész farkascsordától is megvédi őket, amíg világ a világ. Aztán nyolc-kilenc évesen rájönnek, hogy az erősnek és mindenhatónak hitt szüleik valójában esendő emberek. S ekkor fantáziálni kezdenek. Varázsitalról, mágikus képességekről, földöntúli erőről, legyőzhetetlen szuperhősökről. Ez a lelki szükséglet áll a Harry Potter könyvek vagy a Csillagok háborúja filmek hátterében. Semmi baj nincs ezzel, abban az életkorban erre van szükség. Baj akkor van, ha valaki még húszévesen is arra számít, hogy jön egy bámulatos mesehős és megszabadítja a gondjaitól, akárcsak Hagrid Harryt a Dursley család karmából.
Életrajzában a további képesítések között szerepel a belföldi és nemzetközi fuvarozói igazolvány, meg a motoros és vitorlás kishajóvezetői igazolvány. Ez tetszik! Rögtön arra gondoltam, lehet, hogy születik egy Csodakamionos és egy Csodahajós könyvecske is?
- Kedves ötlet, miért is ne? Voltaképp bármiről lehet írni a gyerekeknek, csak a korosztályuknak megfelelő módon kell tálalnunk a történeteket. E cikk bevezetőjében szó esett a „Klasszikusok újramesélve” sorozatról. Nos, azok az újramesélések épp azért születtek, mert ma már egyszerűen nem tudnak megküzdeni a gyerekek a világirodalom gyöngyszemeivel. Idegen tőlük a régi, szabatos magyar nyelv, alig-alig birkóznak meg a rengeteg régies kifejezéssel, idegen szóval, s unják a hosszú leírásokat. Ki-ki eldöntheti, mi a jobb: ha egy gyerek sosem olvassa el például Jókaitól Az arany embert, vagy ha legalább a – szigorú szakmai követelmények szerint – újramesélt változatot elolvasva egyáltalán fogalma lesz róla, ki volt Timár Mihály és mit keresett a Senki szigetén.
Mi a helyzet a saját gyerekeivel? Ők olvasnak?
- Beni fiam tizenegy éves, falja a könyveket. A csodakosarast egy óra alatt elolvasta. Nagy konkurencia a számítógép és a tévé, de Beni túl van az összes Harry Potteren, az Egri csillagokon, sőt, a nagyapja és az apja legtöbb ifjúsági könyvén is. A kilencesztendős Sára lányommal már nem ilyen egyszerű a helyzet: egészen lenyűgöző a kézügyessége és minden téren a családunk legkreatívabb és legéletrevalóbb tagja, de csak gyöngéd szülői nyomásra hajlandó elalvás előtt felütni a könyvét. Egyébként róla mintáztam A csodakosarasban Oli kishúgának a figuráját.
Említette ugyan, hogy felnőtteknek is ír könyveket, túlnyomórészt mégis ifjúsági regények kapcsolódnak a nevéhez. Miért döntött a gyerekek mellett?
- Egyrészt számomra sokkal nagyobb kihívást jelent gyerekeknek írni, hiszen ők jelentik a jövőt. Ezért is kellene jobban megbecsülni a pedagógusokat, a könyvtárosokat: az ő kezükben van az ország, az nemzet sorsa. Rajtuk múlik, milyen emberek lakják majd a Kárpát-medencét tíz, húsz, harminc év múlva. Másrészt nem volt és nincs az életemben nagyobb öröm, mint gyerekekkel és gyerekekért dolgozni. Van három egyetemi diplomám, írtam harminc könyvet, elénekeltem tizenöt operafőszerepet, de semmi sem ér fel azzal a boldogsággal, amit olyankor érzek, ha egy-egy történetemmel sikerül mosolyt csalnom a kis olvasóim arcára.
Szepesi Dóra
|