A legkisebb gyermek, akit idősebb testvérei becsmérelnek és ellöknek maguktól, ősidőktől fogva ismert mesei motívum, különösen a „Hamupipőke” típus változataiban. De az ostoba gyermek történetei – mint például „A három nyelv” és „A három toll” -másról szólnak. A családban semmire sem tartott „együgyű” gyermek boldogtalanságát meg sem említik. Egyszerű tényként közlik, hogy ostobának tartják, és a legkisebb gyermeket ez látszólag nem is nagyon izgatja. Az olvasónak néha az az érzése támad, hogy a „Tökfilkó” ezt azért sem bánja, mert így a többiek nem várnak el tőle semmit. Ezek a történetek akkor kezdenek felgyorsulni, amikor a Tökfilkó eseménytelen életében megjelenik valamilyen követelés, mint amikor a gróf tanulni küldi a fiát. De némi magyarázatra szorul, hogy számtalan esetben miért azonosulunk olyan szívesen a kezdetben Tökfilkónak ábrázolt mesehőssel már jóval előbb, mintsem hogy kiderülne róla, hogy többet ér azoknál, akik semmibe veszik. Nyilvánvalóan minden gyermek, aki eltöpreng ezen a mesén, furcsállja, hogy a két idősebb testvér a második és a harmadik alkalommal sem tesz nagyobb erőfeszítést a cél érdekében, holott már az első próba után rájöhettek volna, hogy Tökfilkót nem szabad lebecsülniük. Az ilyen gyermekek azonban hamarosan meg fogják érteni, hogy bármilyen okosak voltak is a nagyobb testvérek, tapasztalataikból mégsem tudtak tanulni. Elszakítva tudattalanjuktól, nem tudtak fejlődni, nem értékelhették az élet finomságait, nem voltak képesek megkülönböztetni az értékest az értéktelentől. Választásaik éppolyan differenciálatlanok voltak, mint ők maguk. Az a tény, hogy minden okosságuk ellenére sem tudtak fejlődni, azt szimbolizálja, hogy mindig a felszínen fognak maradni, távol az igazi értékektől. A nagy, kövér varangyosbéka két alkalommal adja meg Tökfilkónak azt, amire szüksége van. Lemerülni a tudattalanban, és felhozni, amit az ember ott kiás, kétségtelenül jobb, mint a felszínen maradni, de nem elég. Ezért van szükség egynél több próbára. Meg kell barátkozni a tudattalannal, a felszín alatt rejlő sötét erőkkel, de ez még nem minden: élni is kell ezzel a tudással, finomítani és szublimálni kell a tudattalan tartalmát. Ezért kell, harmadszor és utoljára, Tökfilkónak magának kiválasztania egyet a kis békák közül. Az ő keze alatt válik a répa hintóvá, és válnak az egerek lovakká. És mint sok más mesében is, amikor a hős megöleli vagyis szereti a békát, az állat gyönyörű lánnyá változik. Végső soron tehát a szeretet az, ami még a csúnya dolgokat is széppé tudja varázsolni. Tudattalanunk ősi, primitív és egészen közönséges tartalmait -répát, egeret, békát csakis mi magunk változtathatjuk át a legmagasabb szintű szellemi termékekké. Végül a mese arra is utal még, hogy nem elég, ha kisebb eltérésekkel ugyan, de mindig ugyanazt a dolgot ismételgetjük. Ezért van az, hogy a három tollfúvásos próba után melyek a véletlenek szerepét hangsúlyozzák életünkben még egy másfajta próbára is szükség van, amelyben a véletlennek nincs szerepe. Átugrani a karikán tehetség dolga, sikere azon múlik, amit az ember maga csinál, és nem azon, amit keresés közben esetleg talál. Nem elég tehát, ha sokoldalúan kifejlesztjük személyiségünket, és nem elég, ha a tudattalan éltető forrásait elérhetővé tesszük az én számára: tudnunk kell azt is, hogyan kell képességeinket ügyesen, szépen és céltudatosan felhasználni. A karikán oly ügyesen átugró szépséges lány voltaképpen Tökfilkó személyiségének egy újabb aspektusa, éppen úgy, ahogy az ügyefogyott, esetlen parasztlányok az idősebb testvérek személyiségének másfajta aspektusai. Erre utal az a tény is, hogy többet nem is tudunk meg róla: Tökfilkó nem veszi feleségül, a mese legalábbis ezt nem említi. A mese utolsó szavai Tökfilkó uralkodói bölcsességét hangsúlyozzák, szemben a két idősebb testvérnek a történet elején hangoztatott okosságával. Az okosság, ha úgy tetszik, a természet ajándéka, független a jellemtől. A bölcsesség viszont a lélek mélységeiből fakad, az ember életét gazdagító tartalmas élményekből; a bölcsesség az értékes és jól integrált személyiség megnyilvánulása. Az első lépéseket e felé a jól integrált személyiség felé a gyermek akkor teszi meg, amikor harcolni kezd a szüleihez kötődő mély és ambivalens érzéseivel vagyis az ödipális konfliktusok idején. A mesék ebben a helyzetben is segítenek a gyermeknek, hogy jobban megértse problémáinak természetét, és ötleteket adnak neki, melyekből bátorságot és reményt meríthet ahhoz, hogy sikeresen megbirkózzon nehézségeivel. (Bettelheim) A három toll (2)