Rick Riordan neve biztosan ismerős nektek, hiszen ma már elismert ifjúsági szerző, ráadásul nem is ok nélkül. A Percy Jackson kötetek ugyanis nemcsak, hogy kitűnően vannak megírva, de nagyon tanulságosak, nem mellesleg pedig, kimondottan viccesek.
Az író eredetileg tanár volt, így nem csoda, hogy fogta a mitológiát és a vallást, a már ismert dolgokat és valami teljesen újat alkotott belőlük.
Ha őszinte akarok lenni, akkor most azt is leírom, hogy a PJ könyveket olvastam és nagyon szerettem, de Az Olimposz hősei sorozatba még nem kezdem bele. Viszont annál nagyobb lelkesedéssel olvastam most a Kane krónikák második kötetét.
Régebben, amikor még úgy 10 éves lehettem, hatalmas Egyiptom fanként tartottam magam számon és mindent elolvastam a Nílus menti birodalomról, imádtam a Múmia filmeket és persze egyiptológus akartam lenni.

Ez a túlfűtött lelkesedés évekkel később végül megkopott, de a Tűztrónus és első része A vörös piramis olvasása alatt újra felszínre tört és régi barátként üdvözöltem.
Rólam ennyit, most inkább ejtsünk végre szót a könyvről is:
A két testvér Carter és Sadie Kane immáron tudják, hogy a sorsuk Egyiptomhoz kötődik. Miközben próbálják kitanulni a mágiát, próbálnak hétköznapi életet élni, ami persze egyáltalán nem lehetséges, hiszen Apóphisz, a káosz újra ébredezik és kitörni vágyik börtönéből.
Carterre és Sadie-re hárul hát a feladat, hogy nyakukba vegyék a világ megmentését. Megint.
Miközben keresztül-kasul bejárják a világot, azon fáradoznak, hogy életre keltsék Rét, a napistent, az egyetlent, aki talán felveti a harcot a gonosz kígyóval.

Ha pedig ez nem lenne elég, akkor a nyakukon egy vérszomjas orosz mágus és serege, Carternek ki kell szabadítania Ziát, a lányt, akit szeret, Sadie két fiú között őrlődik, akik közül az egyik egy több ezer éves isten, a másik meg sötét és halálos titkokat rejteget.
Ja és említettem már a több, másik bosszúszomjas egyiptomi istent, akik az életükre tőrnek, valamint a tényt, hogy senki sem tudja hogyan is lehet feltámasztani Rét?
A történetről ennyit, inkább nem is írok többet, mert nem akarok fontos részleteket elárulni.
A Tűztrónus nekem még A vörös piramisnál is jobban tetszett, pedig azt is kimondottan szerettem, ráadásul, kövezzetek meg, de sokkal jobban imádtam, mint bármelyik PJ kötetet.
Igen! Kimondtam. Na, tessék
Pedig nem volt egy rövid könyv, mégis gyorsan haladtam vele, olvastatta magát és végtelenül vicces volt. Nem is tudom mit becsülök jobban Rick bácsi könyveiben?! Azt, hogy a modernizált és újragondolt mitológiával akarja megfogni a tiniket vagy éppen a sajátos, szókimondó humorával Nehéz döntés. Egy kicsit ez, egy kicsit az is igaz.
Szórakoztató, könnyed olvasmány, de vannak benne fontos mondanivalók, erkölcsi tanmesék és tanácsok, valamint főszerepet kap a család, a barátok és a bátorság fontossága is. Vannak benne félelmetes és szomorú részek is. Örülök, hogy nem csak a jó dolgok vannak benne leírva, mert ez is mutatja, hogy Riordan nem nézi hülyének a gyerekeket. (Bocsánat a fogalmazásmódért!)
A szereplők szerethetőek, Carter és Sadie nagyon különböznek egymástól, de narrátorként első osztályúak.
Ebben a részben kimondottan megszerettem Bész karakterét is, valamint Anubisz még mindig nagy kedvencem. Szerepelhetett volna többet is. Határozottan Team Anubisz vagyok, már ami Sadie szerelmi életét illeti.
A könyv vége sajnos nem ad okot a különösebb bizakodásra, de kitűnően előkészíti a zárókötetet.
Ezek után kíváncsian várom a befejező részt, mert érdekel a testvérek sorsa, Ré és az istenek jövője, Walt és Zia közös titka, valamint kíváncsi vagyok - igazából - minden másra is. :)
Valahol azt olvastam, hogy a Harry Potter könyvek mellett Rick Riordan regényeit is kötelező olvasmányokká kellene tenni és én ezzel határozottan egyetértek.