„Sokszor meglepődöm azon, hogy mennyire a fogékonyak a gyerekek az abszurdra. Ismerőseimtől hallom, hogy vannak családok, ahol a Kicsibácsi olvasása rendszeres esti szokássá vált, és sokszor olyan történetek lesznek kedvencek, amelyekről azt gondolnám, hogy túl elvontak, és biztosan nem értik a gyerekek. Valahogy mégis működik náluk” – meséli Dániel András. A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) 2013-ban jelent meg a Pagonynál: a szerző eredetileg csak egyetlen kötetet tervezett a dióban lakó pici párosról és a felhúzható bádognyúlról, de azután nem akartak leállni a történetek, és eszébe jutott még egy és még egy. A sok kicsi történet idén végül újabb kötetté állt össze, ez lett a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) visszatér (bár el se ment): „Kicsibácsiék esetében úgy szokott történni, hogy hirtelen eszembe jut valami, szinte a semmiből bevillan egy ötlet. Például este már majdnem elalszom, amikor egyszer csak beugrik egy ötlet, és akkor persze lehet kikelni az ágyból, és gyorsan leírni, nehogy elfelejtsem. Van, hogy csak egy mondat jut eszembe, de az is előfordul, hogy nagyjából az egész történet. A Kicsibácsinál amúgy mindig a szöveg van meg előbb: itt ugyanis ez a hangsúlyosabb, a rajz tényleg csak kísérő illusztráció.” Fricskák és félelmek Nem úgy a többi könyvénél: a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) című kötete akár böngészőként is lapozgatható, annyi apró részlet, geg, vizuális fricska, popkulturális utalás (például egy kallódó Darth Vader-baba vagy egy magányos Angry Bird) van benne. „A Jakab más, az eleve képeskönyvnek íródott, és miközben írtam, már láttam magam előtt a rajzokat. Fejben komponáltam meg előre az egész könyvet.” A kötet hőse egy kisfiú, aki fél a „néma, porszagú sötéttől”, ám szétszóródó üveggolyóit követve megismerkedik az ágy alatt lakó izgalmas lényekkel. Dániel András azt meséli, hogy amikor a Jakabot írta, nagyon nem volt jó kedve, kimondottan nehéz periódusát élte az életének. „Utólag úgy látom, hogy afféle terápiás célzattal kezdtem el írni, mert egyáltalán nem voltam tréfás kedvemben, amikor belefogtam ebbe az akárhogy is, de mégiscsak eléggé vicces történetbe. Furcsa, visszás helyzet volt, mert egyrészt nap mint nap azt éltem meg, hogy baj van, miközben mégis egy vidám könyvön dolgoztam. Egy könyvön, ami arról is szól, hogy valahol mindig itt vannak karnyújtásnyira tőlünk azok a rémek, amelyektől félünk.” A kezdetek „A rajzolás mindig jelen volt az életemben, de egy idő után az írás is egyre jobban érdekelt. Kettős vonzás alakult ki” – meséli András. Kamaszként verseket, rövid prózai szövegeket írt, ám eljött az a pont, amikor úgy érezte, hogy a festésben és a grafikában jobban ki tudja fejezni magát. Képzőművészként később számos kiállítása volt. Festményeire jellemző egyfajta fotorealizmus (ő a technorealista szót használja), melyen gyakran egymástól teljesen idegen elemek jelennek meg egymás mellett: „Vannak munkáim, amelyek két összeillesztett festményből állnak, és ebből a két idegen minőségből áll össze egy harmadik jelentés – legalábbis az alkotó reményei szerint”. Elismeri, hogy festő és illusztrátor énje markánsan elválik egymástól, és igazából nem sokban hasonlítanak. Kivéve talán, hogy az első pillantásra oda nem illő részletek a gyerekkönyveiben is felbukkannak. „Persze ha elkezdenénk ezt piszkálni, lehet, hogy kiderítenénk, mégiscsak van köztük hasonlóság. Valaminek kell lennie, mert bár lehet, hogy én vagyok Dr. Jekyll és Mr. Hyde, de azért mégiscsak egy emberről van szó” – teszi hozzá nevetve. Egy időben fel is hagyott az írással, de maradt benne ezzel kapcsolatban valamiféle lezáratlanság. Ott motoszkált benne az érzés, hogy az írással még kezdenie kell valamit: „Előfordult, hogy beindultak szövegek a fejemben, de akkor nem írtam le őket, mert nem tudtam hirtelen, hogy ezzel akkor most mit is kezdjek”. Gyerekkönyv-szerzői pályafutása ugyanakkor – véli – némileg véletlenszerűen indult. „Afféle sorstól kapott kihívásként éltem meg. A sors szerepét ez esetben a Pozsonyi Pagony kiadó játszotta. Mintha azt mondta volna valaki: „Tessék, évek óta problémázol itt, hogy foglalkozni kellene az írással, akkor tessék, itt van, csináld! Nézd meg, hogy tudsz-e egyáltalán írni egy olyan történetet, aminek van eleje, közepe és vége, és még szól is valamiről.” Mit keres Darth Vader a gyerekszobában? Ez lett végül a két boszorkány, Matild és Margaréta története, amely 2012-ben jelent meg a Pozsonyi Pagonynál, majd jöttek Kicsibácsiék és a kuflik. Utóbbiak „furcsa csapat, kicsit kukacszerű lények, akik az első könyv elején hazátlanul kóborolnak a világban, egy viharos éjszakán találnak egy rétet a világ végén, a rét közepén pedig egy kupacot. Ez megtetszik nekik, és elhatározzák, hogy mostantól ez lesz az otthonuk”. A kuflik már a harmadik kötetüknél tartanak, és a tervek szerint hamarosan rajzfilmsorozat is készül a meséikből, melyet ugyanaz a Kedd Stúdió gyártana, amely a Bogyó és Babóca rajzfilmsorozatot is; az első két rész jelenleg is készül. Míg a kuflik főleg az óvodás korosztálynak szólnak, a Jakab-könyv már a picit idősebbeket késztetheti vad böngészésre és üveggolyó-kergetésre. Utóbbinak azonban egészen biztosan nem lesz folytatása, ezt a szerző határozottan állítja. „Bizalmatlan vagyok a folytatásokkal szemben. Mondom ezt úgy, hogy két olyan történetem is van, a kuflik meg a Kicsibácsi, amelynek újabb kötete jelent meg, az előbbinek már kettő is. Szerintem van veszélye a sorozatoknak: ha az ember ugyanazt csinálja újra és újra, akkor az idővel – rossz értelemben – rutinná válhat. Olyan sok minden eszembe jut, annyi ötletem van, hogy nem is érzem indokoltnak, hogy újrázzak. Mindig jobban érdekel, amit még sose csináltam. A kuflik esetében úgy győztem meg magamat a folytatásról, hogy abban az lesz majd az izgalmas, hogy hogyan tudom majd felépíteni, bővíteni, és kibontani a kuflik univerzumát.” A tervei között szerepel egyébként, hogy a későbbiekben nagyobbaknak is írjon. „A kufli történeteknél határozott cél volt, hogy óvodásoknak szóló sorozat legyen, de ott se bírom ki, hogy ne kacsintsak ki a történetből a felnőttek felé.” A Kicsibácsiéknál ugyanakkor nem határozta meg szigorúan a célközönséget. Már az első könyv megjelenése előtt létrehozta azt a Facebook-oldalt, ahová elkezdte felrakosgatni a történeteket: „Ott látszólag csak felnőttekkel vagyok kapcsolatban, ők reagálnak és kommentelnek, emiatt pedig az a – talán téves – érzésem támadt, hogy felnőtt a közönség, és ez elkezdte korban felfelé tolni a történetet. A második kötet emiatt talán egy kicsit komolyabb lett, mint az első. Egy-két történetet ki is hagytam pont azért, mert azt már gyerekkönyvbe végképp túl soknak éreztem”. Dániel András azonban nemcsak a saját könyveit illusztrálja, hanem más szerzők szövegeit is (idén például Harcos Bálint és Mandl Péter verseinek, illetve meséinek adott formát és alakot), egyik új könyvénél azonban épp fordítva történt mindez. A Smorc Angéla nem akar legóba lépni című történetet eleve úgy írta, hogy tudta, nem ő fogja illusztrálni, hanem Pikler Éva. Neki írta a könyvet. A végeredménnyel nagyon elégedett, de hősiesen bevallja, hogy néha rendre kellett intenie a benne élő rajzolót, mivel írás közben óhatatlanul elképzelte a figurákat. „Önmérsékletet gyakoroltam, semmiképp sem akartam ráerőltetni magam az illusztrátorra” – teszi hozzá. Fordított esetben nem szereti ő sem, ha a szerző megpróbálja túlságosan kontrollálni. „De idáig szerencsém volt, kizárólag jók a tapasztalataim.” Az óriás és a csokigyár A harmadik friss kötetét (A könyv, amibe belement egy óriás) felkérésre írta. A Betűtészta kiadó kereste meg azzal, hogy él Budakeszin igen nehéz körülmények között egy mozgássérült sportoló, aki erőversenyeket nyert a világban, és szeretne majd indulni a következő paralimpián. „A kiadóban azt gondolták, úgy tudnánk őt támogatni, ha megjelenne egy könyv, ami laza szálakkal kapcsolódik az ő személyéhez, a bevétellel pedig a felkészülését támogatnák” – meséli. Nem titkolja, hogy – talán éppen amiatt, hogy felkérésre dolgozott – nehezen találta meg azt a formát, amivel el tudta kezdeni ezt a történetet. „Szokatlan volt így dolgozni, főleg, hogy a történetnek egy konkrét tanulságnál kellett volna célba érnie. A tanulságokkal – szégyen ide, szégyen oda – általában nem nagyon tudok mit kezdeni. Végül csak akkor találkoztam személyesen ezzel az emberrel, amikor már kész volt a könyv, de én szigorúan véve nem is az ő életéről akartam írni, így merő fantázia az egész. A könyvben szereplő település, Kuszakeszi igazából az én képzeletem, amin végigsétál ez a derék, mit sem sejtő óriás. Kicsit hasonló ő az olvasóhoz, aki sosem tudja, a következő bekezdésben mivel lepi meg a szerző. Az egy külön vicc, hogy vannak benne olyan motívumok, amiket ugyan én találtam ki, ám azután kiderült, hogy egy az egyben passzolnak az ő életéhez. Van azonban, ami éppen Dániel András életébe nem passzol. Az interneten fellelhető adatok szerint egy időben csokigyárban volt figuratervező, és bár azt ő is elismeri, hogy mindez nagyon jól hangzik, csak éppen nem felel meg a valóságnak: „Már én sem emlékszem pontosan, de egyszer volt valami projekt, ennek kapcsán pedig egy ál-életrajzot írtam. Ez az ál-életrajz azonban valós életrajzzá vált, és azóta is fel-felbukkan. Szerencsére olyan formában is, hogy néha csokit kapok ajándékba, amit először nem is értettem. Vannak azonban olyan oldalak, ahol a hivatalos életrajzomban is szerepel a csokifigura-tervezés, miközben ez az egész egy konstrukció. Olyan, mint egy mese. És én vagyok benne a mesefigura.”