Talán a leginkább olyannak, mint amilyennek Kököjszit vagy Bobojszát képzelem. Kis manónak, hosszú, lelógós végű sapkával, lehetőleg csíkossal. Gyerekkoromban nagyon szerettem azt a mesét, borzongatóan izgalmas volt elképzelni, hogy az embernek titkos barátai lakhatnak a szekrényben. Amikor Balambért kitaláltam, ők motoszkálhattak a tudatalattimban.
-
A könyvben előforduló történetek sokszor vicces módon boncolgatnak gyerekek számára komoly témákat. Szerinted a humor könnyebbé teszi az elfogadást vagy megértést számukra?
Szerintem gyereke válogatja. Ahogy a felnőttek, úgy a gyerekek között is vannak, akik inkább vevők a humorra, és vannak, akik kevésbé. De talán nem is lehet így általánosítani, mert végtelenféle humor van. A Dettikéről és más istenekről humora például szerintem jórészt abból fakad, hogy természetesnek ír le olyan dolgokat, amik tényleg természetesek is, hiszen nagyjából úgy vannak, de a közmegegyezés – pláne a gyerekekkel való kommunikációban – tabuként kezeli őket. Ez pedig olyasmi, ami lehet, hogy az egyik gyereknek ijesztő, a másiknak viszont felszabadító. Nekem az volt.
Egészen más volt. A muter meg a dzsinnekben jórészt valós történetekkel dolgoztam, olyan saját és lopott emléktöredékekkel, amik így vagy úgy, de ismerősek lehetnek bárkinek. A muter meg a dzsinnek nem mesekönyv. A Dettikéről és más istenekről viszont az, és nekem ebben az volt az izgalmas, hogy itt bármi megtörténhet.
Itt a dolgok logikája inkább a nyelv logikáját követi. Amit itt kimondunk, az meg is történik. Írói szempontból pedig nagy különbség volt a terjedelem: A muter meg dzsinnek rövid, tulajdonképpen egy töredékekből építkező novella, amit egy szuszra írtam. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy a következő oldalakon mi történjen. A Dettikéről és más istenekről írásakor az volt számomra a kihívás, hogy képes vagyok-e megírni egy kisregény terjedelmű szöveget, amiben az egymást követő kisebb kalandok egy átfogóbb történetnek rendelődnek alá.
-
Volt beleszólásod a könyv vizuális részébe?
Nem tudom, hogy mennyi, de az biztos, hogy a végeredmény sokkal közelebb áll ahhoz, amit elképzeltem, mint az elsőnek küldött rajzok. De ez szerintem nem az én érdemem, hanem inkább Treszner Barbaráé, aki az alkotófolyamat közben talált rá arra a képi világra, ami nemcsak a sajátja, de a szövegé is. Az viszont például biztos, hogy az én ötletem volt, hogy Balambér ne jelenjen meg a rajzokon. Ő beszél, tehát az ő szemével látjuk a világot – és ahogy a valóságban is, mindenre remekül rálátunk, csak épp önmagunkra nem.
-
Ki a kedvenc karaktered és miért?
Nem is tudom. Balambért nem is tudom, hogy szeretem-e, nem látok ki a fejéből eléggé. Dettikét viszont szeretem, ahogy Balambér is szereti, de épp ezért őrá sem látok rá elfogulatlanul. A mellékszereplők közül talán Lédike az, aki a legközelebb áll hozzám. Van benne jó sok belőlem, mármint a felnőttkori önmagamból, meg jó sok az anyukámból, meg az egyik legjobb barátnőmből is. Aki egy zseni. És minden hapsit megver kártyában. Meg egyébként is: mindenben.
-
Szerinted mitől lesz jó egy mese? Mit szeretnél átadni a közönségnek?
Nem tudom, mitől lesz jó egy mese. És azt sem tudom, mit szeretnék átadni a közönségnek. De talán valami olyasmit, hogy mindent szabad, ami a jellemünkből fakad: például ha történetesen épp kislány az ember, akkor is szabad kisfiúnak lenni (és fordítva); szabad rossznak lenni, szenvedélyesnek lenni, bátornak és sérülékenynek lenni, szabad hülyének nézni a felnőtteket. Mert hülyék.
-
Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?
Az utóbbi fél évben két műfordításon dolgoztam: Bill Clegg első regényén, aminek még nem tudom, mi lesz a címe, de mindenesetre jó regény, meg egy Toni Morrison kisregényen, aminek az lesz a címe, hogy Engedjétek hozzám. Hogy mit írok legközelebb, azt még nem tudom, ötleteim vannak, majd kialakul.
|