Szerinted milyen érzés az osztály vesztesének lenni? És milyen lehet mást megalázni, aztán némán sunnyogni a padban? Miért bántjuk egymást? Muszáj szeretet nélküli hatalmi harcok színtereként elfogadnunk az iskolát, vagy tehetünk érte valami? Naná, hogy tehetünk! Sőt, kutya kötelességünk! A jóra törekvés, mások és saját maga szeretete minden kisgyerekben ott bujkál. Épp annyira, mint a a gonoszkodás, ha őt is zaklatják. Az iskolai bántalmazás mára (kár áltatni magunkat) teljesen hétköznapi esemény Magyarországon. Ez pedig egy merész és érzékeny bullying könyv pont annak a 11-18 éves korosztálynak, akik előtt a téma gyakran kimondhatatlan, tabusított. Pedig ebben élsz!    Hajdu Zsanett   Bántani és bántva lenni Kora ősszel jelent meg Az osztály vesztese című könyv, és nagyon gyorsan óriási port kavart. A publicista, napközis tanárnő, Wéber Anikó tollából született mű érzékenyen mutatja meg az iskolai bántalmazást, és nem hagyja ki a történetből a családi környezeteket sem. Feszesen, pontosan tapogatja ki a gyerekek belső világát. A mély empátia ugyanakkor nem könnyíti meg az olvasó dolgát, gyorsan a mélyre ránt. A szöveg mégsem a témája miatt lehengerlő, bár meg kell hagyni, hogy a magyar gyerekirodalomra egyáltalán nem jellemző ez a fajta társadalmi rexlexió. De akkor mitől olyan ütős a regény, hogy egyszerűen nem bírtam egyben végigolvasni, és már az első húsz oldal után sírnom kellett? A merész témavállalás és a szuperül felépített sztori mit sem érne, ha nyelvileg nem lenne zseniális. Amikor Wéber Anikó fájdalomról ír, nem terjeng, pont annyi van a papíron, amennyi egy ötödikes gyerekben végigszalad. (Mert kevés az olyan ötödikes, aki olyan szívesen „van együtt” a megalázottságával, megbántottságával vagy gyengeségével.) Sokkal nagyobb és erősebb a csend, az űr, amire a szöveg rámutat, mint maguk a szavak, amikkel ezt teszi.   Nyersen őszinte? A kisiskolásokban, a gyerekekben pont ilyen egyértelmű felismerések, nyílt és tiszta gondolatok szaladnak végig. Teljesen átlagos osztályról beszélünk, teljesen általános felismerésekkel: elvált szülők, költözések, anya Londonban, nincs vacsorára pénz, túlsúly, dadogás, gyenge, kicsi termet, bezzeg a bátyád, hatalom, erőfölény, rossz házasság… Bizony, ha nem ugyanonnan startolnak a gyerekek, hamar beindul a posztok kiosztása. És hamar védeni, fedezni próbálják azt, amiről nem szeretnék, hogy kiderüljön az osztály előtt, mert lehet, hogy még otthon sem olyan egyértelmű, kibeszélt a téma. Amikor leosztják, hogy ki milyen, előkerülnek a maszkok és a skatulyák, már csak védeni próbálják magukat a diákok. Ilyenkor már ki is zárják azt, hogy felvállalják, hogy ők milyenek, hogy kibontakoztassák az értékeiket, és ezek mentén kedveljék meg egymást. De mi van, ha ezt igyekszel elkerülni? Maradhat valaki láthatatlan az osztályban? Persze! Bár azt már nem mondanám, hogy ez olyan jó érzés, és megoldja a problémát. Ha valaki láthatatlan: nem kiemelkedően jó tanuló, nem rossz és nem jó, nem viselkedik feltűnően, csak jelen van. De ez éppen annyi, mintha ott sem lenne. Ha lóg az óráról, senkinek, még a tanárnak sem tűnik föl. Semmi olyan nincs benne, aminek kapcsán a világ, az iskola, az osztály azonosítani tudná valamivel. Valamivel, ami persze nem is ő, de egy ilyen fajta rendszerben mégis meghatározza, címkét tudna rakni rá. De ha nem veszik észre, hogy nem vagy ott, van értelme ott lenni egyáltalán ilyen módon? Van így értelme? Tény, hogy félnek a gyerekek a skatulyáktól, de aki nem akar láthatatlan lenni, gyorsan és eredményesen elégszik meg velük. Még ha valami ostobaságból, sértésből fakad is, legalább észrevették! Számon tartják, és valahogyan viszonyulnak hozzá. De ami talán még fontosabb, ezekkel a szerepekkel legalább lehet játszani. A kövér fiú lehet az osztály bohóca. Sőt: ezek a szerepek olyan dolgokat fedhetnek el, amik sokkal cikibbek lennének. Akinek nincs mit ennie vacsorára, boldogan elégszik meg „az osztály legvadabb fiúja” címmel. Ha valakinek az apukája belenyomta a fejét a borsófőzelékbe, lehet, hogy inkább füllent, ha erről kéne az osztálytársainak beszámolnia, és ő lesz a „hazudós lány”. A bélyegek, ha más nincs, meg is védenek. Ebben a történetben sok ponton elsírhatod magad. Nem tudsz kívül maradni. A szöveg nagyon cselesen váltja a nézőpontokat, fejezetről fejezetre bújhatsz egy-egy szereplő, az osztály egyik tagjának a bőrébe. A világ pedig, akár az osztály, nagy és színes, sokan vagyunk sokfélék, és, ha a gyerekek nem érzik magukat teljesen elfogadva és biztonságban, egy pillanat alatt tudattalan vagy tudatos bántalmazókká válhatnak. Mind mások vagyunk. És ez persze ijesztő. Mert az én másságom identifikál. És mi van akkor, ha pont az én másságom a ciki. És a legszörnyűbb, hogy ezeket a szerepeket még csak nem is nem is a gyerekek találják ki! Bizony ezek az ideák onnan kerülnek a fejükbe, hogy a világ azt mondja nekik: „Ez így normális.” Nem, nincs "normális". Mindenkinek (minden szereplőnek) vannak gyengeségei és mindenkinek vannak értékei. Minden gyerek élt át traumát, persze ezen a ponton bőven beszélhetnék fokozatokról. A legnagyobb baj, hogy mindez nem hangzik el. Gyakran sem az iskolában, sem otthon. Pedig, nem ártana tudniuk, hogy semmi ciki nincs abban, ha nem tudsz szépen beszélni, ha válnak a szüleid, vagy, ha egyszerűen kis termetű és gyenge fiú vagy.  Az osztály vesztese egy csodálatos regény, ami olyan tükröt mutat magyar iskolának, mint semmi más.  Egy gyerek maszkot húz az áldozatára, felírja az osztály falára, hogy "Az osztály vesztese!" és kiposztolja Kukorica Jancsi (az irodalom óra) facebook falára.  De ki tehette és miért? Innen indul a történet. Mivel fejezetről fejezetre új gyerek bőrébe bújik az olvasó, kiderül, hogy nincs is olyan éles határ áldozat és elkövető között. A bántalmazás nap mint nap, csengetéstől csengetésig számtalanszor előfordul megannyi változatot produkálva. Az egyetlen, amit az ember tenni tud ebben a helyzetben: odafigyel, jelen van és őszintén elmondja mit gondol a helyzetről! Mindenről! De ez nem olyan egyszerű. Ehhez óriási önbizalom kell. Vagy legalább annyi, hogy más bízzon a gyerekben feltétlenül. A jó hír pedig itt kezdődik: ha valaki, a szülő tud segíteni! Ha a te gyereked is kisiskolás, és sejted, tudod, hogy nap mint nap embert próbáló helyzetekben kell evickélni az iskolai életben, az első dolog, amivel segítheted, hogy maximálisan szereted és bízol benne. Ez a bizalom alapja, és, ha szerencséd van, akár még a gongjaiba is beavat a (kis)kamasz kora ellenére. Ha pedig ez is megvolt, jöhet a türelmes figyelem, a meghallgatás.  Fontos továbbá, hogy ha itt ezen a ponton kiderül valami, semmi értelme patáliázni egy nagyot. Ez neked fontos, hogy azt mondhasd, te megvédted. Először is egy ilyen ponton, mielőtt kiakadnál, ne felejts el továbbra is a gyerekedre figyelni! Vedd számításba az érzéseit a sulival, az osztálytársaival kapcsolatban, és őt segítsd abban, hogy megoldja a problémáját. Neked nem helyette kell győznöd, hanem őt kell támogatnod és biztosítanod. Ez a sikeres szocializáció egyik alapja. A szocializáció a legkeményebb feladat az iskolában. Ha ez nem megy, hiába jó a matek házi, vesztes vagy. Vagy fordítva: ha nem megy a matek házid, lehet hogy arra kéne rájönni, miért vagy képtelen koncentrálni akár egy percig is, mert bizony így is vesztes vagy. Legalábbis minden helyzetben, amikor előkerül a matek, így érzed. Ez a könyv kötelező olvasmány mindenkinek, aki már volt ötödikes! Olyan pontokra tapint, amik alól nem lehet kibújni, egyszerűen, aki itt él, aki nem tud nem kapcsolódni és azonosulni a szöveg egyes nézőpontjaival. Kötelező azoknak, akik iskolában dolgoznak, vagy van sulis gyerekük. Egészen más szemmel nézel majd a helyzetre! Mert a szöveg annak ellenére, hogy levisz a mélybe, és fájó pontokat lokalizál, megoldást és feloldozást kínál. A helyzetükkel, fájdalmukkal és bánatukkal nincsenek egyedül a gyerekek, ha Az osztály vesztesét olvassák, az empátia és a szeretet úttörője a könyv, ami a gyerekeknek egy nehéz iskolai környezet után óriási megtapasztalás. Mert a másik dolog, amivel segíteni lehet a helyzeten: a mese, az irodalom. A terápiás, érzelmileg fejlesztő hatásairól nem lehet eleget olvasni. 11-12 éves gyerekekkel lehet és kell is az osztályban folyó dinamizmusokról együtt olvasni és beszélni. Mert akár hiszed, akár nem, jobb neki, ha biztonságos körülmények között, a könyvek, az irodalom világában feloldozást kaphat. Az irodalom az, ami úgy tud a gyerekeknek tükröt mutatni, hogy fájó felismerések nem élesben vele történnek, hanem a fantázia univerzumában. Ha pedig a gyerekednek olyan könyvet adsz, ami pont róla szól, az ő nyelvén mesél olyan történeteket, amikben azonosulási pontokat talál, nagyon sokat könnyítesz a helyzetén! Ez az, ami átsegít, sőt a jellemfejlődés szerves része.  Ha úgy érzed, kemény a téma, gondolj arra, milyen lehet kisiskolásként ma a Kincskereső kisködmönt olvasni? Úgy gondolom, komoly, nehéz témákat érdemes a könnyű, otthonos nyelven tálalni a gyerekek felé. Az ő életük ugyanis épp olyan fontos és komoly témákba ütközik, mint minden emberé. Ezeket pedig a legegyszerűbb az ő nyelvükön úgy átgondolni, hogy ők is értsék. És, ha ez már megy, ha ebbe a dialógusba belejöttek, jöhetnek a klasszikusok minden mennyiségben! Az iskolai bántalmazás pedig sajnos egyszerűen elkerülhetetlen. Vess egy röpke pillantást a KSH táblázatára:   "Jelenleg a nappali oktatásban 773 ezren tanulnak. (...) A napközis ellátást a tanulók 44%-a veszi igénybe, az iskolai étkeztetésben részesülők aránya pedig 67,4%. Mindkét mutató több mint 1 százalékponttal emelkedett tavaly óta." - írja a olvashatod az Oktatási Adatokat 2009/2010-ből.  Ez azt jelenti, hogy átlagosan egy 34 fős osztályban egy gyerek biztos, hogy el van hanyagolva. Egy osztályban egy gyerek, akit a Gyermekjóléti szolgálat számon tart! Hányan vannak, akiket nem?