Rosszcsont Rodrigó keletkezéstörténete majdnem annyira kalandos, mint maga a róla szóló meseregény. A világhírű német író, Michael Ende, aki idén lenne kilencven éves, élete alkonyán három rendkívül szórakoztató és sodró lendületű fejezetet írt meg a gyáva, de nagyszívű rablólovag és a fegyverhordozójául szegődő kisfiú, Filkó barátságáról. A regénytöredék több mint húsz év után az ötvenéves, díjakkal elhalmozott kortársszerző, Wieland Freund stílusbravúrjának köszönhetően kiteljesedett, és idén januárban jelent meg az egyik legrangosabb német gyerekkönyvkiadó, a Thienemann gondozásában. Rosszcsont Rodrigó és Filkó, a fegyverhordozója 2019 egyik legnagyobb gyerekirodalmi szenzációjának ígérkezik.   Gyurkó Szilvia Michael Ende négykezes mesekönyvében minden adott, hogy klasszikus legyen belőle Gyerekkönyveknél ritkán szoktuk az első mondat csodálatosságát kiemelni - ennek oka talán, hogy a „hol volt, hol nem volt” a sokadig nekifutásra már nem tűnik olyan frappánsnak. De a Rosszcsont Rodrigóról szóló és két szerzővel jegyzett - Michael Ende által elkezdett és Wieland Freund munkájával befejezett - történet első mondata igazán érdemes arra, hogy elkezdjünk vele egy kritikát: „A sötét középkor legközepén, egy hétközepi napon, ráadásul az éj kellős közepén egy doboz formájú kocsi, amelyet három szamár húzott, a kátyúk és tócsák tarkította országúton csörömpölt és hörömpölt.” Hát nem elképesztően zseniális? Vicces és kedves, okos, mégis könnyed. Nem közepesen, hanem nagyon-nagyon. Szerintem az egyik legjobb gyerekkönyves első mondat.   Aztán szerencsére a történet ugyanebben a stílusban folytatódik, és Rodrigó, a félelmetes, rettenthetetlen, gaz és pernahajder bandita gonosztevő (aki valójában persze nem pont olyan, mint a híre, cserébe viszont imádja a kaktuszokat), szóval, Rodrigó története nagyon jól folytatódik, és még az a turpisság is belefér a könyvbe, hogy a főhős nem is a főszereplő, hanem valaki olyan, akinek a neve nem is szerepel a címben. Sőt, még csak nem is ember. Bár úgy hívják, hogy Szókratész. Nem, nem arról van szó, hogy a Móra Kiadó bevállalta az első gyerekeknek szóló zombikönyv kiadását, amiben híres történelmi személyek térnek vissza a halálból, hogy a frászt hozzák a kiskorúakra. Bár, ha jobban belegondolok, van egy ilyen versike a könyvben, hogy Mi, holtak a sírunkból másztunk elő, hogy elmondjuk, kinek köszönhető e gyalázatos gaztett! Mi, hullák leszünk a csontbírhad, és eskü, hogy bosszulatlan nem marad e gyalázatos gaztett! Szóval, lehet hogy mégiscsak zombi-könyvről van szó. (Nem.) Elárulom: egy közel 100 éves papagájt hívnak Szókratésznek, és ő Rodrigó és Filkó mellett a könyv egyik igazi főszereplője. A zombis versekről viszont többet nem árulhatok el, különben leleplezek egy olyan ármányt, amire csak a tizenötödik fejezetben derül majd fény. Szókratész egyébiránt egy nagyon okos madár, aki mindent megtesz azért, hogy egy éjnek éjjelén otthonról elszökött kisfiú, Filkó, története a végére jóra forduljon. Rodrigó pedig útonállóból bábszínházas legyen, a korábbi bábosból és feleségéből pedig vártulajdonos, egy szomorú királyból vidám, egy gonosz udvari mágusból északi-sarki bujdosó, egy átvert sárkányból dühös üldöző, és egy királylányból pedig....na, de ezért inkább olvassátok el a történetet, hogy kiderüljön, mi lesz belőle, akit egyébiránt Filippa Annegunde Rosa hercegkisasszonynak hívnak. Alias Rózsika. Merthogy Rosszcsont Rodrigó és Filkó, a fegyverhordozója történetét tényleg érdemes elolvasni. Felnőttként is szórakoztató - ha olyan korú gyereknek vesszük, akinek fel kell olvasni -, de első könyvnek, önálló olvasásra is abszolút alkalmas. A történet viszi előre az olvasót: a fejezetek rövidek, pont alkalmasak a lefekvés előtti ellazulásra (ha megálljuk, hogy ne olvassuk tovább). Az illusztrációk barátságosak, nem tolakodóak, nem művészieskedők, de azért mindegyikben van egy-két olyan részlet, ami miatt érdemes elnézegetni őket egy kicsit. Igazából minden adott ahhoz, hogy ez a könyv a klasszikusok közé emelkedjen itthon is. Forrás: konyves.blog   Hintafa blog   Már nagyon kellett egy olyan belebújós könyv, amikor napokon keresztül izgulunk a hősökért, követjük a kalandjaikat, beszélünk róluk, találgatjuk, hogy mi lesz velük és persze serényen cipeljük a könyvet mindenhova. Tudjátok, amikor úgy igazán átadjuk magunkat egy történetnek. Ja, és azt is szeretem, ha ártatlan, mesés varázsos a hangulata. Persze nem egy ilyen könyvhöz volt már szerencsénk, de az új barátságokat mindig szorgalmazzuk. Mert Ende-vel mi nagyon úgy vagyunk. P is hasonlóképpen érez, mert gyorsan eldöntötte, hogy Filkó kalandjai közös mese legyen.   Michael Ende halála előtt fogott hozzá a harlekin jelmezes kisfiú történetéhez. Az első három fejezet elkészült, de a befejezésre  25 évet kellett várni. Wieland Freund vette fel újra a történet fonalát és töretlenül vitte végig (mintha az utolsó előtti fejezetben éreztem volna egy hajszálvékony repedést, de talán csak túl sok eső esett aznap).         Filkó, Dick tata és Dick néne egyetlen szem fiacskája, nyárspolgár szüleit hátrahagyva lelép egy viharos éjszakán. A kétségbeesett felnőttek hiába járják a Rémerdőt, Filkót sehol sem találják. Szókratész, a bölcs papagáj jön rá, hogy a rablólovag Rosszcsont Rodrigóhoz vezethetett az útja. Sajnálatos módon, mire a szülők elérik a rablóvárat, már a történet szálai a félreértések nyomán összekuszálódtak. Csak az olvasók számára világos, hogy a rettegett rabló tulajdonképpen egy szelíd álmodozó, aki maga teremtette a róla szóló ijesztő legendákat, néhány gipszből készített koponya és pár faragott sírkő segítségével.          Innen kanyarog a történet, váratlan és néhány kiszámítható fordulattal. Úttalan utakon baktatunk, útitársaink az elrabolt hercegkisasszony, gonosz varázsló, mélabús király, gonosz  (?) sárkány. Ármány, cselszövés, izgulásra és drukkolásra termett kalandokban volt részünk.   Nem tudom (és elszántan nem is akartam kikutatni), hogy Freund a mese szálainak kialakításánál mennyire támaszkodott Ende jegyzeteire -ha voltak egyáltalán-, mert már egészen korán a karakterek bűvöletébe estünk.  A két rendíthetetlen gyerek Filkó és Rózsika bátorsága és őszintesége messze túlragyogja a felnőttek mersz nélküli, megalkuvó életét. Ők azok, akik bátran belevágnak, kitörnek a megszokott unalomból. Míg a “nagyok” szinte egytől, egyig benne ragadtak a rutinokból álló, félresikerült sorsukban. Filkó szülei a bábszínházuk fantáziátlan előadásaival ugyanolyan zsákutcában léteznek, mint a kaktuszok és fantáziák világában élő Rosszcsont Rodrigó. Életüket mégis ugyanabban a mederben folytatják, amibe beleszülettek. Filkó spontaneitása és naivitása nem ismer határokat. Félelmének hiányát eleinte makacs komiszságnak véltem, de kiderült, hogy olyan erősen dédelgeti a lovagi életről szőtt álmát, ami táplálja a meggyőződéshez szükséges elszánást. A felnőttek elveszettségének mértéke akkor látszik igazán, amikor -gyerekek töretlen bátorságának hála- sikerül ezeket a félresiklott életeket kizökkenteni a megszokott rutinból. Ez a kis pikareszk kalandregény, végül úgy ér véget, ahogy vártuk, igazi boldog befejezéssel és az érzéssel, hogy végre minden a helyére zökkent.  Van valami felszabadító a tudatban, hogy a mese szereplői a bábszínház marionettjeiben is megjelennek, miközben a "hús-vér" szereplők, tőlük független, szabadon alakítják sorsukat.           Külcsín tekintetében is gyorsan magunkra találtam ebben az újfajta, selymes tapintású borítóban. Benne van minden érzés amit a történet előhívott, a melegség és öröm, amit kézbe véve éreztünk, meg persze ahogy simogatni szoktuk a szívünknek kedves olvasmányainkat. Ende eddigi meséiben is a hihető varázslat fogott meg. Filkó kalandjait is magától értetődő természetességgel szerettük meg, annyira egyértelmű volt, hogy minden alkalmat megragadtunk az olvasásra.   VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>