Amália és Dodó ikerpár, akik a Columbus utcában laknak, egy társasházi lakás keskeny, kolbászalakú gyerekszobájában. Csíkos a tapétájuk, és foszforeszkáló csillagok lógnak cérnákon a plafonról. Csak úgy bele lehet gabalyodni, olyan rendetlenek. Békától, a barátjuktól kapták ajándékba a hatodik születésnapjukra.   Ha éjszakára kinyitjuk a szoba kerek ablakát, mindjárt óriásira nő minden. Ellátni a Holdra. Onnan meg lehet szagolni a Marsot. (Sárszagú.) Az Esthajnalcsillag pedig simán megpöckölhető. (Vigyázat, tűzforró!) Ilyenkor bizony a Városliget felől befúj a csípős, hideg szél. Szélujjával végigmegy az összes játékon, az ágyakon, és a plafonból lógó cérnákat jól összekeveri. Még a függönyt is megremegteti. Majd, mint aki jól végezte dolgát, süvítve távozik.   Épp esteledik odakint. Lámpaoltó, pongyolás, hegyes orrú Pöttyös néni rendszerint ilyenkor kapcsolja le a városban a villanyokat. Amália és Dodó már pizsamába öltözve állnak az ablakban, fogják egymás kezét, kicsit izgulnak, és szaporán pislognak. Elhúzzák a függönyt. De nem történik semmi. Hol késik az alkony? Csattognak a kapcsolók, ám hiába. Nem akar besötétedni. Egyszer csak éles fényszóró csíkja világít be az ágyuk fölé és körbepásztázza a falakat. Valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben, mert irtóra villognak a fények. Közben már rég koromsötétnek kellene lennie, és denevéreknek.     Odakintről sistergő hangot hallani, aztán mérges szitkokat. Micsoda este! Egy felhő szálldos odafenn, körbe-körbe jár és gőzölög, meg köpköd. Egy néni ül rajta. Ide-oda billeg a háta. Pöttyös pongyolája kigombolva lobog a szélben. A kezében távirányító, integet és rikácsol: – Ki vitte el a szekrénykulcsomat? Megtalálom én – fentről minden élesebb. Reszkessetek, sunyi városi tolvajok! Átnézek minden gyerekszobát. Tűvé teszem, ha kell, egész lapos Pestet és a sziklás Budát.   A gyerekek visszaintegetnek. Pöttyös néni rájuk sem hederít, csak ordibál tovább. – Hurrá, nem kell lefeküdni! Dodó, ma nem megy le a nap. Vegyük le a pizsamánkat! Nincs, aki eloltsa a lámpánkat! – Akkor nem mosok fogat. Gyere Amália, szedjük le a nénit az égből. Olyan hangosan kiabál, hogy megsüketülünk. – Befogtam a fülem. Most már jobb. Amália bemászik az ágyába, és bedugja a fejét a párna alá. Dodó közben végigkutatja a polcokat. Kacat-kacat hátán. Fülbevalók, csattok, Lego és macilábak között kotorászik. – Megvan! – Kiabál nemsokára. – A horgászhálón van egy kampó, azzal leszedem. Csak ne rikácsolj már, te banya! Kilógatja az ablakon a hálót. Nem sokkal ezután nagy csattanás hallatszik. Pöttyös néni bezuhan a szőnyegre. Megrázza magát, csak úgy porzik a ruhája. – Hót világos ez a fránya Duna-parti város. Lassan éjfél, és szikrázik a Gellérthegy! Az Andrássy úton dúdolnak a zongoristák, csörömpölnek a kávéházi tálcák – és simán fent van még a nap? Láttam, hogy szalad a járda. Futnak a lakók a Nagymező utcába, színházba, operába. Nem is kellett felkapcsolni a buszok fényszóróját. Világos van, mint a vakablakban. Mindjárt szívszélütést kapok. – Szegény, öreg néni! Sajnálkoznak a gyerekek. – Na, ne szemtelenkedj, hékás. Rózsás fiatalasszony vagyok. – Ó, bocsánat, nem akartuk. Nem úgy akartuk, hanem úgy. – Nem úgy, nem úgy, tudom én, ti mindig mást akartok, mint amit mondotok. Na, hát pont ezért jöttem be hozzátok. Oda, nézzetek! Mutat a Városliget irányába. A háztetőre tapadnak a denevérek. A macskák a bokorban hűsölnek – és a fáknak hosszú, nyúlós árnyéka a csillogó utcakövön hever. Mindenki a kapcsolómat várja – de nincs. Valaki elvitte. Eltolvajolta. – Ki volt az? Kérdezi Dodó meglepetten. – Ha tudnám, már okosabbak volnánk. Ezzel Pöttyös néni átkarolja a gyerekeket. – Üljetek le, ide mellém. Pszt, maradjatok picit csendben. Kihallgatjuk a tolvajt. Eltelik egy, kettő, három perc és Pöttyös néni elszenderedik. – Te, Dodó, nézd csak – súgja halkan Amália – nincs is seprűje. – Most látom, nagy, görbe orra sincs. Hm. Akkor ő nem lehet a vasorrú bába. Ha nincs szőrös bibircsókja… – Izé, én inkább nem merek hozzányúlni. – Fogd már meg. Nem bánt, olyan kedves és meleg. Mindjárt befúrom magam a hasába. Olyan…. Olyan macskaszaga van. Jaj! – Pfuj! Tényleg. Ez inkább, vérszag. Á, nem baj amúgy. Imádom a rühes, sebes macskákat meg a bőregereket, véres piócát, felfújt varangyot. – Hallgass! Pöttyös néni szeme újra nyitva, felpattan, mintha mindent hallott volna. Leporolja a pongyoláját. A szőnyeget beteríti a macskaszőr. – Na, így már jobb… Friss vagyok. Gyerekek, elmondanátok a címeteket? – Majd Dodó. Mondja Amál. – Majd Amália, mondja Dodó. – Mondja ő, ő a fiú. Ő tudja jobban. Mindig ő tudja jobban, azt mondja. Úgyis ő mondja. – Barna fakerítéses, emeleti lakás. Kezdi Dodó, de Amália a szavába vág. Ahol a nagy tócsa szokott lenni, mikor sok eső esik. – Hééé, számot és utcát is mondanátok? – Columbus utca 54. Nálunk vannak a kertben piócák… Pöttyös néni a fejére üt, és hangosan felnevet. – Tudom én már! Erzsébet királyné útja kereszteződés? Ahol azt a barackfagyit lehet nyalni? És gödör van a sínek között? Majd kitört egyszer a nyakam, mert arra kanyarodtam. Dodó rávágja rögtön, hogy igen. – Figyelj, te pöttyös ruhás néni, megsimogathatlak? – Én is, én is! Szeretném. Csatlakozik Amália. – Jó, de igyekezzetek! Isten szerelmére, hogy lesz így este, ha mindjárt itt a reggel? Segítség! Engem ki fognak rúgni. – Ki fog kirúgni téged, Pöttyös néni? – Hát…. Köhöm. A macskák. Nem is tudom. Amália erre felkiált: – Ó, már tudom. Te vagy az! – Kicsoda? Értetlenkedik Dodó. – Lámpaoltó Pöttyösnéni. Aki miatt minden este le kell feküdnünk. – Akkor téged nem is csak anya talált ki! Te szuperszónikus vagy? Pöttyös néni nevet. – Hát persze. Igen, naná. Ha akarjátok, bármi lehetek és bárhol felbukkanhatok. – Fú, én úgy szeretem a gonosz banyákat. Meséld el nekünk a Jancsi és Juliskát! Léccci, léccci. Kéri őt Amália. – Nem is banya. Megfoghatjuk még egyszer a papírruhádat? – Csitt, halkan tapizzatok. Valami neszt hallok. A Városliget felől jöhet. Pöttyös néni megint a levegőbe mutat. Becsukja a szemét, és síri csendet kér. Ülnek és hallgatnak. Egy denevér száll el felettük. Aztán Amália megtöri a csöndet: – Pöttyös néni, az én ágyamra nyugodtan ráfekhetsz. Onnan mindent lehet hallani, a tolvajokat is. Ha elalszol, még álmodhatsz is. Mérges hangokat. – Ó, nagyon kedves vagy, mondja Pöttyös néni. Nem élek az álmokkal. Nincs időm pihenni. Hisz még le nem ment a nap, dolgom van. Meg kell keresnem a kapcsolómat, hogy nyugodtan elmehessen aludni végre ez a Budapest. Pöttyös néni hatalmasat szagol a levegőbe. Szagol és szimatol. Most meg Dodó kezd el kérdezősködni: – Megnézed a játékaimat? Süsüt és a Darth Vadert? Van egy tolvajom is, meg sebes arcú gyilkosok… - Ó, persze, mindjárt. Válaszolja kedvesen Pöttyös néni, de közben már késő lesz, elcsuklik a hangja. Nem bírja tovább visszatartani. Elkezd pityeregni. Mintha esőcseppek potyognának az orrából. Szívja vissza őket, mégis hullnak. Rá a karjára, és persze a pongyolájára. – Csak hüppögök. Semmi gond. Tök világos van odakint. Kulcs nélkül nem megy, és a szekrény kulcsa tűnt el, amiben a piros főkapcsoló van, aztán meg a kerületek gombjai, fehér, kék, zöld… pesti és budai oldal, utcák és házak. Szóval minden eltűnt, és ez a legnagyobb baj. Pöttyös néni orrot töröl. De attól még nem lesz meg a kapcsoló, meg a gombok sem, meg a villany is csak világít tovább, és este sem lesz. A sírás egyáltalán nem segít. Úgyhogy a gyerekek felajánlják, hogy majd ők megkeresik: – Megvan, én tudom, ki vitte el. A… Dodó elhallgat. Megvakarja a fejét. – Denevérek? - kérdezi Amália. – Na, ne szólj közbe. A gyerekbéka volt. A síkos hátú, barna varangy. – Kicsoda? – Hát a Béka. Ő volt. Ő olyan. Mindent lenyel. – Hát persze, hogy ő! - vágja rá Pöttyös néni, és felkacag. Folyton tele legyekkel és kulcsokkal a gyomra. Közben hirtelen felhősistergés és felhőzúgás hallatszik odakintről. Gőz áramlik be az ablakon. – Ó, szegény, szegény, szomjas felhő. Adjunk neki egy kis vizet. Aztán felőlem indulhatunk, megkeressük azt a Békát. Kinézem én a gyomrából a kapcsolót. Majd jól átvilágítom! Amália gyorsan hoz két fogmosópohár vizet a fürdőszobából. Ráönti a felhőre, a felhő belefetyeli a vizet, nyeléseit még a Thököly úton is hallani. Pöttyös néni szerint a Béka csakis Fótra mehetett. Oda, ahol nem hallatszik többé a város zaja, és nyugodtan aludhat. Mert a Béka a világon a legjobban szunyókálni szeret a jó, dagadt, agyagos és nyálkás vízben. Fóton van a gyerekváros, közepén a kerek tó, ami csupa békanyál. Ideális dagonya. – Gyertek, szálljatok fel, indulunk! Amália és Dodó kimásznak a gyerekszoba ablakán, beugranak a párás felhő csiklandós hideg habjába. Ezután már csak két-három sikítás hallatszik, majd Pöttyös néni ügető hangja, hogy kapaszkodjatok a köpenyembe! Sistereg az ég, a pongyola szélsebesen fölrepül. Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákospalota. Mogyoród felett eltűnnek az égen.