A válogatás tetszőleges, ezek a napi beszámolók épp úgy kerülhettek egymás mellé, mint akárki másokéi. A sor folytatható. A szerkesztő elv pusztán annyi, hogy a beszélő rövid bemutatkozása után egy-egy iskolai nap történetét olvassuk, a reggeli ébredéstől a lefekvésig. Kicsit leegyszerűsített nyelven, szólalnak meg a gyerekek – és sajnos túlságosan egyformán. (Mintha a szerző figyelmét elkerülte volna, hogy a nyelvhasználat karakterképző lehet, s mint ilyen: a jellemábrázolás eszköze.)   A jelentősen eltérő külső körülmények közt élő gyerekek mind egyfajta kulturált, kissé idealizált hangon, majdnem azonos szókinccsel monologizálnak. (Elképzelhető, hogy ha Mészöly Ágnes interjúzott, mind így beszéltek volna?) Túlságosan mélyre sem ás a könyv szerzője, hiszen különösebb érzelmi amplitúdókat sem érzékelünk, a megjelenő gyerekek elfogadják helyzetüket, s így vagy úgy, de még megfelelő szeretetadagot is kapnak. Mintha lenne az íróban némi kiegyenlítő, legömbölyítő szándék, megmutatni, hogy senkinek seannyira rossz, vagy annyira jó a helyzete, hogy emiatt kellene másként kezelni. A kötet célja egyértelműen valamiféle ismeretterjesztés, érzékenyítés, toleranciára nevelés. Jó szándékában egy percig nem kételkedem. Sőt! Szimpatizálok azzal a gondolattal, hogy megmutassuk, hogyan is él(het) ma egy magyar gyerek – s hogy milyen nehéz sorsok is akad(hat)nak közöttük. Így aztán kedvelem ezt a kis könyvecskét. Mégsem hiszem, hogy elérhetné célját szülői közreműködés, sok-sok beszélgetés nélkül. De remélhető, hogy elgondolkodtatja az olvasó gyerekeket. Hozzáértő pedagógus bizonyára sikerrel alkalmazza majd akár osztályfőnöki, akár drámaórán a beszélgetések kiindulási pontjaként. Paulovkin Boglárka illusztrációi kissé komorak, de izgalmasak, mint ahogy borítóterve is jól sikerült. Tóth Zsuzsanna Forrás: olvassbele.com