Cz. Zoltán: Sehogy nem illeszkedik hozzá. Méghozzá azért, mert ezek annak idején házi mesék voltak, amiket kezdetben a lányomnak, Zsófinak meséltem. Ennek már lassan tizennyolc éve – ő most húsz éves. Zsófi két éves volt, amikor Gödöllőn, a mesék színhelyén, leesett a lováról, Amálról. Ekkortól kezdtünk el mesélni erről a két lóról, Csodáról és Kószáról, néha bele-belealudva. Ezek a mesék már nincsenek meg, de amikor jött a Matyi, néhány történet öröklődött tovább, kiegészülve újabbakkal is.   Később Matyi találta ki azt is, hogy vegyük fel kazettára a meséket, mert többször is szeretné hallani őket.  Cz. Matyi: Esténként, amikor papa elkezdett mesélni, elindítottuk a magnót is. Papa ült az ágy szélén – bár ez nem teljesen igaz, mert néha előfordult, hogy inkább feküdt és előbb elaludt, minthogy vége lett volna a mesének. Én sosem aludtam el közben, mindig nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz a vége. Jó ötletnek bizonyult, hogy rögzítettük őket: a hosszú külföldi utazások alatt vagy amikor beteg voltam, nagyon sokat hallgattam a kazettákat.  Cz. Z: Igen-igen, akkor is. Aztán utána valamikor megírtam aVárok ránk című kötetem, amit ki is adtak – ennek a könyvnek a címlapját Matyi rajzolta. Amikor látta, hogy ez tényleg megjelenik, kitalálta azt is, hogy miért ne szülessen egy könyv Csodáról és Kószáról... Én körülbelül innen datálom ennek a könyvnek a születését.  A mesék rögzítésétől a könyvformátumig hosszú az út… Cz. Z: Nekem nem volt meseírói szándékom, de Matyi rávett, hogy írjuk le őket. Jó, gondoltam, írjuk le. Hát, mit mondjak, nem volt könnyű! Ezek házi használatra készült, élőbeszédszerű mesék voltak – az ember az ágyon fekve, félálomban mégis csak másként mesél, mint amikor mesét ír. Állati sokat kellett dolgozni azért, hogy olvashatóak is legyenek. Elképesztő munka. Ott ül a Matyi mellettem, fog egy magnót, lejátszik két mondatot, én meg megpróbálom leírni. Akkor a Matyi elunja magát, én meg az addig leírtakat elkezdem átjavítgatni. Aztán mondom neki, hogy: „Matyi, következő mondat!” Akkor ő általában nem figyel oda, mert már mással foglalkozik. Aztán egyszer csak elkezdi lejátszani a következőt, aztán megint át kell írni. És utána átolvasni az egészet, megint átírni – tényleg rengeteg munka.  Élvezed az eddigiektől teljesen eltérő munkát?  Cz. Z: Én semmilyen munkát nem élvezek!  Cz. M.: Azért, amikor szalagról a régen elfelejtett poénjaidat hallgattad vissza, nekem úgy tűnt, mintha azt élveznéd.  Cz. Z: Igen, szoktam röhögni rajta. De ettől még nehéz munka, gépelni kell, átfogalmazni kell. Tulajdonképpen nehezebb, mint egy forgatás. Egy forgatáson adott helyzetek vannak: vagy leforgatom a soron lévő jeleneteket, vagy nem. Tehát általában leforgatom. Utána következik a montírozás, ami szintén egy határozott ideig tart, és vagy megvágom, vagy nem. Tehát általában megvágom. És már kész is a film! Itt meg nincs fix munkaidő, és sosincs teljesen túl rajta az ember.    Milyen szempontok alapján válogattátok ki végül a megjelent hét mesét? A kiadó is segített, vagy teljesen rátok volt bízva?  Cz. Z: Valahogy mégis leírtunk, megszerkesztettünk néhányat, amiket jobbnak találtunk, aztán vittük egyik kiadóhoz, másik kiadóhoz – de nem tetszett senkinek. Egy barátunk tanácsára a Pozsonyi Pagonyhoz is elvittük a kéziratot. Kovács Eszternek nagyon tetszett, de természetesen még sokat kellett dolgozni, hogy kész, kiadható szöveg legyen. A kötetbe sok mese közül válogattunk ki a szerkesztőkkel közösen hét történetet. A válogatás egyik fő szempontja az volt, hogy a mesék legyenek jópofák. A dinós mesék például nagyon divatosak, így szinte kihagyhatatlan lett volna a Csoda és Kósza a múltban című mese. Nagy szerencsénk volt, hogy Eszter megtalálta nekünk Baranyai Andrást, aki olyan képeket rajzolt a mesékhez, amik tényleg tökéletesen visszaadják a mesék hangulatát: kicsit ironikusak, kicsit abszurdak, ahogyan a mesék is azok.  Szándékosan kerülted a gyerekirodalom szokásos sablonjait? Vagy azért hiányoznak, illetve jelennek meg teljesen másként, mert otthoni esti mesékről van szó eredetileg, és a család ízléséhez igazítottad, igazítottátok őket?  Cz. Z: Igazából miért is lennének benne a sablonok? Nem szoktam a fiammal ajótündérről meg a vasorrú bábáról beszélgetni. Úgy gondolom, kellenek a cinikus, néha abszurd, nevettető, szórakoztató mesék is a gyerekeknek. Kell, hogy legyen valami ciki, valami életszerű is a történetben. Úgy éreztük, kevés az ilyen könyv, mert a meseírók mesét írnak. Én nem vagyok meseíró, csak egy apuka, aki mesél – talán ezért is lettek mások Csoda és Kósza kalandjai. Itt kell megjegyeznem a szóban forgó két lóról, hogy ők lényegében két jellemző figura. Kószáló egy kicsit szeleburdi, aki mindenféle rosszat elkövet, amit vagy jóvá tesz vagy nem, mindenesetre legtöbbször Csodaló segítségére szorul, aki kimenti a bajból. Voltaképpen két gyerekalakról van szó, akár egy testvérpárról. Más, profi meseírók is nyilván gyerekalakokat is írnak a meséikbe – bár talán a vasorrú bába kivétel ez alól.  Akkor Csoda és Kósza egy kicsit Zsófi és Matyi is?  Cz. Z: Hát, nem akarom megsérteni őket… Azt gondolom, mindenkiben van Csoda is és Kósza is.  Matyi, Zsófi és Zoltán Az elsődlegesen magánjellegű, családi poénok működnek minden olvasónál? Milyen visszajelzéseket kaptatok?  Cz. Z: Kaptam olyan sms-eket, hogy hároméves gyereknek olvasták, és nagyon tetszett mindenkinek, jót nevettek. Attól tartok, azért vannak többségben az édesded mesék, mert mi felnőttek tévesen azt hisszük, egy kisgyereknek ezek kellenek… Pedig egy hároméves kisgyerek úgy ért mindent, hogy mi nem is gondolnánk!  Cz. M: Kaptunk olyan hozzászólást is egy internetes fórumon, hogy az anyuka jobban várja az esti felolvasást, mint a gyerekek.   Mit gondoltok, szerencsés felnőtt szempontú kritikai megjegyzéseket gyerekeknek szóló szövegekbe fogalmazni? Arra gondolok például, amikor a Csoda és Kósza a pizzériában című mesében minősítve vannak a felnőttek, amiért ketchupot tesznek a pizzára, pedig az olaszok nem is úgy eszik, vagy a politikai utalásokra.  Cz. Z: Nem volt célom, hogy felnőtteknek is szóljon. Ezek a mesék Matyi meséi. Ahogy Matyi egyre nőtt, az ilyen és hasonló poénokat is egyre inkább értette és értékelte. De magam is röhögtem rajtuk: be kell valljam, valamennyire magamnak is meséltem. Nem kell, hogy minden gyerek értse az összes viccet a könyvben, de nem kell ahhoz tizennyolc évesnek lenni, hogy például egy politikai utalást értsenek: a gyerekek mindent tudnak, mindent látnak a tévében, az interneten. Ezért azt hiszem, nyugodtan bele lehet fogalmazni ezeket az utalásokat viccesen egy mesébe. A baj csak az, hogy mi felnőttek lassan kinövünk a kisebb korosztályból…  Elsőre talán mégis meglepő egy kisgyerekeknek szánt mesekönyvben a Heideggerre való utalás…  Cz. Z: Mondták, hogy egy mesekönyvbe ez nem igazán passzol. Én meg mondtam, hogy ennek ott a helye, enélkül nem tudnám elképzelni a mesét! Végül minden második kritika arról szólt, hogy „hű de jó, hogy még Heideggerről is szó van benne”. Említetted, hogy a Csoda és Kósza illusztrációival nagyon elégedettek vagytok. Együtt dolgoztatok Baranyai Andrással?  Cz. Z: Természetesen egyeztettünk. Andrásnak nagyon jó ötletei voltak, de azért mi is segítettük. A már említett dinós mese illusztrációihoz Matyi vitt egy szakkönyvet. Van ugyanis egy dinós könyvünk otthon, ami alapján a Csoda és Kósza a múltbancímű mese is készült, ezért szerettük volna, ha a dinós illusztrációk hasonlóak az eredetiekhez.  Nagyon erős a vizualitása a meséknek, ez nyilván a munkádnak is köszönhető.  Cz. Z: Az elmúlt húsz évben főleg filmekkel foglalkoztam, az volt a feladatom, hogy valamit meglássak, és azt megpróbáljam minél jobban ábrázolni. Ez természetesen benne van a meséimben is. Filmtechnikai és dramaturgiai megoldásokat is használtam, például a pizzás jeleneteknél. Amikor bemegy Kósza a pizzériába, és kirúgja Emma asszonyt, az a rész nagyon hasonlít egy börleszkjelenethez. Rengeteg jelenet alapul klasszikus filmes dramaturgián, például az üldözős vagy a dinós részek.  Korábban már megjelent nyomtatásban Csodaló és Kószáló címmel egy könyvetek. Mi a különbség a régi és az új kötet között?  Cz. Z: Valóban megjelent korábban is egy könyv Csodáról és Kószáról, ami olvasható magyarul és olaszul is. Büszkénk voltunk rá, mert a kötet szponzora egy lótenyésztő, Hittig Gusztáv, aki bardigianói lovakat tenyészt Magyarországon. Bardiban, ahonnan származnak ezek a lovak, kötelező olvasmány lett a kisiskolásoknak. A Csodaló és Kószáló csak egy mesét tartalmaz: ez a Csoda és Kósza mint órásmesterek című történet egy korábbi változatát.  Most hogy komoly elismerést is kaptatok, szinte kötelező leírni néhány újabb mesét. Tervezitek a folytatást? Cz. Z: Igen, már dolgozunk is rajta. Kovács Eszterrel abban állapodtunk meg, hogy most külföldi utazásokról szóló mesék következzenek. Egy régebbi, olaszországi túránkról van például egy történetünk, illetve most nyáron Görögországban, Santorinin jártunk, ahol szintén írtunk egy mesét. És természetesen lesz egy olimpiai kaland is a kötetben. A kötetet jövőre tervezzük, a Könyvfesztiválra vagy a Könyvhétre.

Forrás: prae.hu