Azt hiszem, hogy a mai gyerekeknek ez a kor, amiről én beszélek, valahogyan egy aranykor lenyomata. Azt is érzem az olvasóimon, hogy átmegy a könyv üzenete: a hatvanas években nem volt akkora nyomás egy gyereken, kevésbé volt jelen a fogyasztói társadalom, sokkal több időnk volt egyszerűen csak játszani. Ezenkívül, egyrészről az oktatási rendszer maga, lehet, hogy sokkal szigorúbb volt a mainál, mégis, a szülők sokkal több szabadságot, szabad teret adhattak a gyerekeknek, ma viszont nem annyira jellemző, például, hogy az ember csak úgy kiengedi a gyerekét biciklizni az utcára. Sokkal több aggodalom van a szülőkben. Érdekes az is, hogy ma Franciaországban nagyon kevés az ilyen népes család, mint amilyen a mienk volt, és úgy látom, az olvasóim elsősorban ennek az előnyeit értékelik, azt, hogy mindig van játszótárs, mindig van egy kis csapat.   A hat fiútestvér A testvérek egy kis szövetség a szülőkkel szemben – mondta a könyvbemutatón, és szó volt a mama szerepéről is, aki főállású anyaként nevelte a fiúkat, hagyta, hogy kibontakozzanak. Mi lett a testvéreiből? Milyen a kapcsolatuk most? Mindenki nagyon változatos pályát futott be, és a legkülönfélébb szakmákat választotta magának. Egyedül a legidősebb testvérem lakik Párizsban, ő az, aki fizikailag is közel van hozzám, a többiek Franciaországban teljesen szétszóródtak, de ezzel együtt nagyon közel maradtunk egymáshoz – annak ellenére, hogy mindenki megnősült, ami azért ezt a nagy egységet megtörhette volna, de nem így történt. Nagyon összetartó felnőttek vagyunk. Említette, hogy Önnek lánya született. Milyen lányos apukának lenni ilyen előélet után? Nagyon örültem és élveztem, hogy lányom lett, mert akkor tapasztaltam meg, hogy milyen egy pici lány. Nemcsak, hogy egy fiús családban nőttem föl, de akkoriban külön volt a fiú- meg a lányiskola, tehát gyerekkoromban gyakorlatilag nem találkoztam lányokkal. Hogyan lett író? Mindig is nagyon lelkes olvasó voltam, amióta az eszemet tudom, szerettem a történeteket. Egy adott ponton két választásom volt, vagy elkezdem a saját történeteimet megírni, vagy mások történeteiből táplálkozom, mint olvasó. Mindig úgy tűnt nekem, hogy mások főhőseinek sokkal lenyűgözőbb, szenvedélyesebb élete volt, mint az én saját gyerekkori életem. Igazából, amikor a magam történeteit írom, gyakorlatilag újraélem azokat az emlékeket, amelyekből táplálkoznak a történetek, és ezeket megfűszerezem egy kis szenvedéllyel meg egy kis izgalommal. Ez a könyv talán egy kicsit kilóg az eddigi műveim sorából: önéletrajzi ihletésű, és olyan, mint egy időutazás. Egyedi könyvnek szántam, aztán végül egy hatrészes sorozat lett belőle. A hatodik könyv márciusban jelent meg Franciaországban.  Jean-Philippe Arrou-Vignod a Könyvfesztiválon   A többi kötetben folytatódik a család növekedése és a kalandok? Mind a hat könyvben tovább követjük a fiúk történetét, ők egyre nőnek, változnak. Az ötödik könyvben eljutunk a fiúk tinédzserkoráig, de mivel még beszorult egy csomó történet, amit muszáj volt elmesélnem, de nem vihettem tovább a testvérek életkorát, mert ez egy ifjúsági regény, ezért a hatodik könyv olyan, mint egy fényképalbum. Ők hatan, együtt nézegetik ezt az albumot, és minden fényképről egy-egy történet jut az eszükbe. Hogyan dolgozott együtt a fordítóval? Sajnos nem volt módom együtt dolgozni Tótfalusi Ágnessel, mert egyáltalán nem tudok magyarul. Olyan előfordul, hogy egy fordító a munkafolyamat közben föltesz egy-egy kérdést, ha valamit pontosítani akar, de Ágnes nagyon szépen megoldotta egyedül a feladatot, és mivel tudom, hogy milyen elismert szaktekintély a műfordítói szakmában, ezért azt gondolom, biztosan tökéletes lett a végeredmény. Hogy tetszenek Mázas Zsuzsa illusztrációi? Ma reggel találkoztam először a magyar kiadással, nagyon tetszenek a rajzok. Úgy érzem, a borító nagyon vidám, mégis költői. Teljesen átadja azt a hangulatot, amit szeretek látni a könyvborítóimon.

Forrás: Bárka online