Mirka kinézett az ablakon, messzire el lehetett látni innen a nyolcadik emeletről. Vánkosfelhők ücsörögtek álmosan szemben a hegy felett, a nap bágyadt arccal nézett vissza rá, még ahhoz is lustán, hogy megcsiklandozza az orrát egy vékony sugárral. Mirka szobájának minden sarkában ott lapult már az őszi készülődés homályos árnyéka. Most lassú porból és felkevert csendből takarót borít magára minden, aztán majd a hideg nemsoká teleszórja hóval a világot. Mirkának hiányzott az elmúlt nyár melege, a lassan kopó barnaság a vállán, a hosszúra nyújtózó nappalok, amikor az iskolába járás fura és érthetetlen felnőtt mesének tűnt még csak. Elfordult az ablaktól, és ránézett a padlóra dobott iskolatáskára, amelynek dupla csatja hősiesen magába zárta a nyelvtanleckét, amire a tanulószobán nem maradt már idő. Mirka megcsóválta a fejét. Ha már írni akarna, amivel persze mindenkit meglepne, legfőképpen magát, akkor inkább lecke helyett egy könyvet kellene írnia. Mondjuk, az lenne a címe: Hogyan kell szeretni? Igen, ez az, gondolta. Pont erre van szüksége mindenkinek. Mert itt van például mama és papa. Azt hiszik mindketten, hogy jól szeretik a kislányukat. Elégedetten ülnek éppen a munkahelyükön, és időnként elmosolyodnak. Még talán össze is pacsiznak, amikor hazafelé jöttükben este találkoznak a buszmegállóban. Teljesen nyugodtak, mert szívük mélyéig meg vannak győződve arról, tudják, hogyan kell szeretni a kislányukat. Pedig nem tudják. Egyenesen fogalmuk sincs! Mirka dühösen fintorgott egyet, a felső ajkát felfelé görbítette, nagy levegőt szürcsölt be a fogai között, és már készen is volt a terve. Az órára nézett. Látta, hogy a két mutató fej-fej mellett settenkedik fél öt felé éppen, és elégedetten bólintott. Még van legalább egyórányi ideje arra, hogy bejárjon minden szóba jöhető helyet, és mindenkivel beszéljen, akit csak érdemes megkérdezni, hogy ő hogyan szokott szeretni. Aztán majd az este hatra hazaérő mamának és papának tökéletesen el tudja magyarázni, nekik hogyan kellene szeretniük. Mirka egyetlen tovaszáguldó pillanatra még apró aggodalommal a nyelvtanleckére gondolt, de aztán eszébe jutott, hány hősies tett maradt volna el örökre, ha a hősök inkább leckeírásra pazarolták volna el drága hősidejüket, és kinyitotta az ajtót. Mirka kilépett a lakás ajtaján, gondosan bekattintotta a hevederzárat, és lépett egyet a lift felé. Végül, amikor a lift nyikorogva kitárta az ajtaját, Mirka kilépett az előtérbe, és a postaládák szomorú szürke százai előtt a kijárathoz ment. Még jó, hogy gumicsizmát vettem – gondolta Mirka, mert eszébe jutott, mindjárt a kapu előtt egy óriási tócsa gyűlt össze a tegnapi nagy eső után. Azon meg mindenképpen át kell vágnia ahhoz, hogy kijusson a házból a világba. De amint kilépett a kapun, friss szél kapaszkodott a kiskabátjába, és sótól keserű permetet gyömöszölt a gallérja alá. Mirka megtorpant, gumicsizmája nedves, tengerparti homokba mélyedt, és amikor a szembeszéltől hunyorogva felnézett, messzire nyújtózó kékesszürke tengert látott, hosszan gördülő fehér tarajos hullámokkal…   VSSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>

VISSZA A GYERMEKTÉMÁKHOZ