Félbehagyi némi tétovázás után elrebegte azt a keveset, amit az „e” betűről tudott. - Ez már valami! Ezek után azon se lennék meglepve, ha tudnák, mi az ábécé legelső betűje – próbálkozott tovább Gráfia kisasszony. De a három megkukult nebuló szemlátomást nem ismerte az „a” betűt. „Micsoda tudatlan társaság!” – fújt egyet türelmetlenül Gráfia, de aztán rögtön észbe is kapott: őt ide kedves tanárnak szerződtették. Elmosolyodott hát, és felrajzolta a táblává lett bőröndre a nagy „A”-t. - Ez nem olyan, mint egy házikó? – bökte oldalba Félbehagyi Halogatit. Bódog már nem volt ennyire visszafogott: Gráfiához lépett, és kikapta kezéből a krétát. - Én másképp szoktam rajzolni a házat: az oldalfalait függőlegesre húzom; kémény is kell a tetejére; a kéményből pedig száll a füst. Gráfia zavartan nézte, amint „A” betűje Bódog ügyködése nyomán házzá alakul – egy bátortalan torokköszörülést követően végül úgy döntött, továbblép és áttér a „B” betű oktatására. Kardigánja zsebéből újabb krétát halászott elő, de alig írta fel a „B”-t a táblára, megjelent mellette Félbehagyi: - Ez egy pillangó oldalnézetből! Én sokkal szebbet tudok! – azzal ő is kivette Gráfia kezéből a krétát. Az írás-olvasás tanár egy darabig ide-oda villanó szemekkel nézte, amint Bódog és Félbehagyi versenyt rajzolnak. Néhány másodperccel később Halogati is megjelent Gráfia mellett: ő is szeretett volna egy krétát. - Nincs több! – vakkantotta a tanárnő, le nem véve szemét a másik két engedetlenről. Halogati így aztán először Félbehagyitól, majd Bódogtól próbált krétát kölcsönkérni. Csakhogy a másik kettő közül egy se volt hajlandó arra, hogy, - ha nem is adja oda az egészet -, legalább megfelezze a krétáját. Halogatit erre elfutotta a pulykaméreg. Királya ellen nem fordulhatott, az mégsem lett volna illendő, de Félbehagyit elkapta a grabancánál fogva, és letörölte testvérével a táblává lett bőrönd telefirkált oldalát. Félbehagyi ezen rettenetesen kiakadt, fejjel ugrott Halogati hasának – közben Bódog óbégatva méltatlankodott, mert Halogati féktelen indulatában az ő rajzát is letörölte a szivacsnak használt Félbehagyival. Eközben Gráfia kisasszony görcsösen mosolyogva próbált rendet teremteni: - Uraim! Kérem, uraim! Üljenek vissza szépen a helyükre, és figyeljenek rám, jó? – A három úr a füle botját sem mozdította. - Ó, bárcsak egy kicsit fegyelmezettebbek lennének! – pillantott föl Gráfia kétségbeesetten a magas, mélykék égre. Talán e fölpillantás volt az oka, hogy nem vette észre: a három fiatalember váratlanul elhallgatott, tornasorba állt és fegyelmezetten várta Gráfia kisasszony további utasításait. – Milyen kár, hogy az élet nem kívánságműsor! – sóhajtotta Gráfia keserűen a magas, mélykék égnek. Mire visszaengedte tekintetét a horizontig, a fegyelmezett tornasor már szétbomlott, mintha sose lett volna, és folyt tovább a vita meg a lökdösődés a krétákért, a tábláért, a rajzolási lehetőségért. – Urak! Urak! – próbált újra rendet tenni az írás-olvasás tanár. – Nagyon kérem, legyenek egy kis türelemmel! Ígérem, mindenki megkapja majd a krétát, csak előtte nem ártana még néhány betűt megtanulniuk… A helyzet egészen reménytelennek látszott. Ám Gráfia kisasszony – ezt a három fiatalember ekkor még nem sejthette -, igen nehezen viselte a reménytelen helyzeteket. Amikor végleg elfogyott a türelme, arcáról váratlanul eltűnt a bájtalan mosoly, és felüvöltött: - Ebből elég! Leülni! Ez hatott: a három fiatalember elhallgatott, elhajította a krétákat, és glédában leült Gráfiával szemben. - Kedves Gráfia, ön most nem igazán kedves… - dadogta Bódog. - Csönd legyen! – rikoltotta az olvasás-írás tanár. – Itt kedvességgel láthatóan semmire sem megyek! Úgy… És most megtanuljuk az ábécét! - Nem lehetne inkább holnap? – jelentkezett bátortalanul Halogati. - Ma már nagyon sokat tanultunk: házat meg lepkét oldalnézetből… Én máris elfáradtam – vallotta be Félbehagyi. - Én is! Pihenni szeretnénk!– csatlakozott szolgáihoz Bódog. - Szépen vagyunk! - nézett végig a kompánián Gráfia, miközben föl-alá sétált. – Öntől azért többet vártam! – állt meg váratlanul Halogati felett. De a hórihorgas alak ettől nem hatódott meg. Csak legyintett egyet: az volt ebben a legyintésben, hogy tőle nem érdemes várni semmit. Azzal lustán elhevert a földön. - Na, és ön? – fordult Gráfia Félbehagyi felé. – Ön a legügyesebb itt! Már ismer egy betűt! A többieknek ugyancsak kapaszkodniuk kell, ha utol akarják érni önt! Halogati ezt hallva egy szempillantás alatt talpra ugrott: - Én sokkal szebben rajzolok, mint Félbehagyi! Nem kell kapaszkodnom: kirázom az ábécét a kisujjamból! Rajta, tanítsa meg! - Egy pillanat! – csattant fel Bódog. – Elsősorban miattam van itt a tanárnő, tehát lesztek szívesek picit visszafogni a tanulási kedveteket. Világos? Kérem, lássunk hozzá! – fordult Gráfia kisasszonyhoz. És ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. - Húzz egy egyenest, és két görbét, rajzolj kört… (egy kört – ne körtét!) félkör a „d” és – most leszel boldog! - „o” és „g”: így írod, hogy „Bódog”! – kántálta Gráfia kisasszony. - Húzok egy egyenest és két görbét, rajzolok kört is… Egy kört, nem körtét! Félkör a „d”, tudom és nagyot nevetek, „o” és „g” – írom a nevemet. – körmölt mind nagyobb lendülettel Bódog. - Írni, ha tudsz, akkor olvasni könnyű. Társalogj róla: milyen magasröptű! Olvasol verset és színdarabot, meséket, lexikont, képeslapot.   A nap végén Gráfia felírt valamit a bőrönd oldalára, amit három tanítványa már aránylag folyékonyan el is tudott olvasni: - „U-ra-im, ö-nök e-zen-nel…” – bogarászta Bódog. - „…í-rás- és ol-va-sás tu-dók…” – betűzte Halogati. - „…let-tek!” Lettek? Mi az, hogy lettek? Én eddig is az voltam! – háborgott Félbehagyi. - Most már azonban mindhárman azok, kedves uraim! – jelent meg egy ragyogó mosoly Gráfia kisasszony arcán. (És ettől a mosolytól meglepően csinos lett.) – Szívből gratulálok valamennyiüknek!"