Ahogy a Vad Fruttik zenekar énekli: „Lehetnél te is, lehetek én is az az egy”. Ezt az üzenetet hordozza Torben Kuhlmann Lindbergh – Egy repülő egér kalandos története és Armstrong – Egy egér kalandos utazása a Holdra című mesekönyvei, melyeknek főhőse mind a két esetben egy-egy bátor kisegér, akik kilépnek a sorból és a sztratoszférán át hősként törnek a végtelenbe, hol egy repülő, hol egy űrhajó segítségével. Nemcsak a mondanivaló, hanem a könyv külseje miatt is nagy dobásnak számított a kortárs gyerekkönyv piacon a német író-illusztrátor Lindbergh című díjnyertes mesekönyve 2014-ben. Mi lehet a titok, amiért az első kötetet a megjelenése óta már 20 nyelvre lefordították? Vajon a 2016-ban megjelent második rész, az Armstrong ugyanilyen sikereknek néz elébe?
A szerző, Torben Kuhlmann, aki illusztrációt és médiagrafikát tanult könyvillusztrálás szakiránnyal Hamburgban, 2012 júniusában készült el diplomamunkájával, a Lindbergh – Egy repülő egér kalandos története című gyerekkönyvvel. A könyv 2014-ben elnyerte a legszebb gyerekkönyv díját Németországban. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a profizmus, a hozzáértés a könyv minden részletén érződik, és ugyanez a mestermunka jellemzi a második kötetet is.
A Lindbergh és Armstrong könyvek a kortárs gyerekirodalomban használt divatos kifejezéssel élve picture bookok, azaz képeskönyvek, ahol az illusztráció a meghatározó, a szöveg pedig kiegészíti a történetet. Arisztotelész poétikai tézise is bizonyítottnak látszik, miszerint a lexisz, vagyis az ’szöveg’ ötvözi a meloszt, vagyis a ’zenét’ és az opsziszt, azaz a ’képzőművészetet’.
A képzőművészet szempontjából a Lindbergh- és Armstrong-kötetek első ránézésre nagyon hasonlóak. A borító mind a két esetben barnított, régies, keményfedeles füzetre hasonlít.
Amint elkezdjük lapozgatni a könyveket, rögtön sodródunk a képekkel, és nagyon erős, vizuális utazás veszi kezdetét. Kuhlmannál a képek három síkon jelennek meg: vízfestéket használ a nagytotáloknál, amik szinte minden esetben dupla oldalt töltenek meg. Ezek a nagy képek a történet egy-egy fontos pillanatát ragadják meg, merevítik ki. Például, amikor a Lindbergh-könyvben az egér magára ölti az elkészült szárnyakat.
A második síkon a sztori filmkockaszerűen jelenik meg, az apró, festett képek egy folyamatot mesélnek el, mint amikor az egér leszáll a Holdra.
A harmadik sík pedig a pontosan kidolgozott tervrajzokat jelenti. Ezeknél a mérnöki pontosságú ceruzarajzoknál találkozik a valóság és a mese. Teljesen szürreális módon látjuk, ahogy egy kisegér felvázolja az emberi kéz által megvalósítható találmányokat.
Bár a borítók hasonlóak, de a könyveken belül eltérő színvilágot fedezhetünk fel. A Lindberghről szóló történet a két világháború közötti Európában, pontosabban Németországban játszódik az 1920-as években, ahol a kisegér egyetlen módon tudja az országból elmenekült társait követni, ha épít egy saját repülőgépet, és átrepüli az óceánt az Egyesült Államok felé. Ebben a könyvben Kuhlmann az 1927-ben az Atlanti-óceánt először átrepülő Charles Lindberghnek állít emléket. A történet elmeséléséhez az illusztrátor sötét tónusokat használ a képeken. Domináns színek a barna, a szürke, a fekete és azok különböző árnyalatai. Az egész könyvön érezhető és látható az első világháborút elvesztő Németország sötét hangulata. Még a padláson található gyerekjátékok is fáradt sárga, kék és piros színűek.
Az Armstrong történetben Kuhlmann az első Holdra szállás történetét írja meg. Itt a főszereplő kisegér minden álma, hogy eljusson a Holdra, amit csak egy saját építésű űrhajóval érhet el. Ebben a kötetben szintén a szépia árnyalat és a barnítottság dominál, de az 1960-as évek független, békés Amerikáját sugárzó miliőhöz illő, jóval színesebb világot látunk. A könyv két pályaudvarát összehasonlítva az armstrongi világban a nők élénk színű, piros ruhákat hordanak, ezzel ellentétben a lindberghi német pályaudvaron minden szürke, sivár és egyhangú.
A két színvilág különbségét pragmatikus szinten az is indokolja, hogy a Lindbergh-kötetben a repülni vágyó kisegér éjszaka dolgozik, este titokban szaladgál az utcákon, ezért is látjuk a várost mindig sötétben. Az armstrongi világban a kisegér főleg nappal építi űrhajóját egy sokkal világosabb környezetben.
Mind a két könyvre jellemző a mozgóképszerű élmény. A történetek minden mozzanata fényképszerűen van megörökítve. A könyv olvasása közben azt érezzük, hogy amit az illusztrátor lefestett, lerajzolt, az maga a valóság. Kuhlmann úgy rögzíti a kisegér kalandjait, hogy a festett képek a mozgás illúzióját keltik.
A két kötetben minden teljes mértékben valószerűen jelenik meg. Kuhlmann realista ábrázolásmódjában meg sem kérdőjeleződnek a kisegér cselekedetei, minden tette természetesnek tűnik. A Lindbergh-mesében az emberek arctalanok: vagy hátulról látjuk őket, vagy szemből, de elmosódott arccal, vagy eltakarják magukat, hol egy újságpapírral, hol egy kalappal. Egyetlen esetben tesz kivételt Kuhlmann, egy újságárus fiú esetében. Ő az egyetlen ember a könyvben, akinek látjuk az arcát, a plakátján pedig ez a felirat áll: „Hamburg repülő egeret látott.” A többi ember elvész a tömegben, egysíkú masszát alkot, senki sem akar feltűnést kelteni, mindenki arctalan marad.
Mind a két kötetben nagy hangsúlyt kapnak a szemek. A kisegér pici, fekete, gombostűnyi szeme minden oldalon magára vonzza a tekintetet. A Lindbergh-kötetben éles kontrasztot tapasztalhatunk a macska világító zöld, a baglyok élénksárga, félelmetes szemei, és a könyv sötét tónusú színei között.
Az állatábrázolás a valósághű ábrázolásmódhoz hűen anatómiailag tökéletes, szinte fotorealisztikus, ami a szépia miatt erősíti a fotós/régi filmes asszociációt. A kisegeret üldöző macska, a bagoly és a német juhász méretarányosan jelennek meg a képeken, azt az érzetet keltve, hogy leugranak, leszállnak a lapokról, mert annyival nagyobbak az egérhez viszonyítva. A Lindbergh-kötetben félelmetes, ámde kissé ironikus módon egy egész tablónyi, összesen 14 féle különböző karakterű baglyot fest meg az illusztrátor, mintha a baglyok emberi tulajdonságokat hordoznának, mintha egy csapat bűnöző arcát fedezhetnénk fel bennük. Legalul pedig középen a macska látható szinte fővezéri pozícióban.
A gyerekek vizuális neveléséhez is kiválóan hasznosíthatóak Kuhlmann képeskönyvei. Mind a két könyvben remekül látható és érzékelhető a kicsi–nagy, lent–fent, közel–távol és sötét –világos ellentéte. Mivel mindent a kisegér nézőpontjából látunk, a gyerekek könnyen azonosulhatnak vele, hiszen a felnőttek világához képest a gyermeki nézőpont közelebb van a kisegér szemszögéhez. A gyerekek számára izgalmas lehet belehelyezkedni az egér szerepébe, átélni a kalandjait, azonosulni a vágyaival. Mind a két könyvben a kisegér fénylő gombszemén keresztül látjuk a világot. Ha a kisegér az utcán szaladgál, akkor a magas házakat alulról látjuk. Ha a kisegér az egyetemi előadóteremben a lámpán ücsörög, akkor felülről látjuk az embereket. Egyedül az egérlyuk a kisegér természetes élettere, és a hozzá illő méretű helyszín.
Az ember- és természetábrázolás mellett az illusztráció csúcsának tekinthető az Armstrong kötet űr- és holdábrázolása, mintha a NASA légi felvételeit látnánk, közben mégis óriási kontrasztot érzünk, hiszen a valósághű környezetben, egyáltalán nem reális módon egy kisegér vezeti az űrhajót. A mozgásban ábrázolt űrhajó és a fotorealisztikus képek találkozása miatt az olvasó szinte filmszerűen látja maga előtt a Holdon landoló űrhajót.
A magával ragadó vizualitás mellett erősen jelen van mind a két könyvben az arisztotelészi melosz (’zeneiség’). A képek és a hozzájuk kapcsolódó szöveg együttesen hat az olvasó érzékszerveire, mert a szavakkal leírt hanghatások, mint például a rikoltás, zümmögés, kopogás, duruzsolás, az illusztrációval közösen gerjesztik a multimediális élményt, tehát a szövegben a verbális részek mellett képi és zenei hatások érik az olvasót. A zeneiség szempontjából különbséget lehet felfedezni a két könyv között. A Lindbergh kötet a történelmi eseményekből adódóan is nagyon csendes könyv. A csönd a szöveg szintjén is megjelenik. „Egy napon, amikor a kisegér hazatért a könyvtárból, furcsa csend fogadta. Túlságosan is nagy csönd.” Egy másik fejezetben, miközben a kisegér elmenekül az őt üldöző macska elől, ez történik: „A kisegérnek végül sikerült lemenekülnie egy szennyvízcsatornába. Ott sötétség fogadta, és hirtelen nagy-nagy csönd vette körül.”
Még a denevérek rikoltozása is halk a könyvben, és amint arról már volt szó, a könyv cselekményének nagy része is éjszaka játszódik. A kisegérre vadászó, ragadozó állatok csöndben figyelnek. A képen, ahol a bagoly benéz az ablakon, szinte tapintani lehet a feszültséget, mint egy Hitchcock-filmben, amikor az áldozat menekül, bujdosik üldözője elől. Ebben a pillanatban már nem az egér nézőpontjából látjuk az eseményeket, hanem a saját, olvasói szemszögünkből. Mintha egy színházi előadás nézőterén ülnénk, és a díszletek között látnánk az egeret és a baglyot is.
A következő képen ezt olvashatjuk: „Szíve vadul kalapált.” A valósághű ábrázolás, az egér mozgása, ahogy egéren felüli erőt kifejtve húzza maga után a kisrepülőt, és a körülötte leeső vízcseppek, vagyis a szöveg és a kép együttes hatása miatt szinte halljuk a kisegér szívdobogását.
A szökés pillanatában, a könyv csúcspontján a hangok felerősödnek. A szerző zseniálisan manipulál a hangerővel. „Odabent sötét volt. Egy hatalmas óra tiktakolt és zakatolt. Egyre-másra megkondultak a harangok, az irdatlan zaj az egérke csontjáig hatolt. […] A gőzmotor hangos robajjal lépett működésbe. A propeller süvítve kavarta a levegőt. Hihetetlenül nagy volt a ricsaj.” A menekülést követően a könyvben ismét beáll a csönd. A magányos kisegér a felhők fölött repül, és a gőzmotor is csak halkan duruzsol.
Az Armstrong-könyv jóval hangosabb történet. Az egyik legfontosabb változás, hogy a kisegér nem magányos, sok másik egér veszi körül, és mentorra is lel egy idős egér személyében. Kuhlmann párbeszédeket is írt a kisegerek számára. Ez az egyik új hangforrás, a másik pedig a Lindbergh-történetben megismert kihalt, csendes Hamburghoz képest New York pezsgő, nyüzsgő, forgalmas városi élete. Tűzijátékot is lát a kisegér egyik este: „Egyszer csak sistergés, villanások és durranások töltötték be a levegőt. Az égbolton színes fények cikáztak”. Az egyik fejezetben a kisegér telefonál, a telefon „Brrrrr-brrrr” hangot ad. Az egeret üldöző kutyák is hangosak, nem olyan hangtalan, éjszakai ragadozók, mint a baglyok és a macskák. Ez a hangosság egyedül az űrben szűnik meg, ahol a kisegér a háta mögött hagyja a Földet. A sok hanghatás következtében (forgalom, robbantás, tűz, kutyaugatás, város nyüzsgése) az Armstrong-kötet elveszti feszültségteremtő erejét, és csak a vizuális izgalom marad meg. Hiányzik belőle a Lindbergh-történet hitchcocki félelme, borzongása, feszültsége és a szorongás érzete, hogy a kisegér életben maradjon. A Lindbergh- és az Armstrong-kötetben a szöveg a történet elmondására hivatott. Nem akar irodalmi magaslatokba emelkedni, inkább csak kiegészíti a domináns illusztrációt. Az elbeszélő szempontjából mind a két szöveget egyes szám harmadik személyű, mindentudó narrátor meséli el múlt időben.
„Sok évvel ezelőtt az egyik hatalmas városban élt egy kíváncsi egér.” Kuhlmann klasszikus mesei bevezetéssel kezdi Lindbergh történetét, és a klasszikus mesékre jellemző struktúra az egész szöveget végigkíséri. A kisegér a többi egér hiánya miatt kezd bele a repülőgép megépítésébe. Próbatételeket kell kiállnia ahhoz, hogy végül célba érjen. Háromszor próbálkozik, mire harmadjára célhoz ér.
A Lindbergh-könyv 13 fejezetből, vagyis inkább jelenetből áll. Forgatókönyvszerűen épül fel a történet. A fejezetek számozás nélküliek, de mindegyiknek külön címe van. A fejezetek 2-3 bekezdésből állnak, a bekezdések rövid mondatokból épülnek fel. Sokszor lezáratlan, három ponttal végződő fejezetek okozzák a feszültséget, és viszik tovább a történetet: „Egyvalami egészen biztos volt: mostantól minden szem a repülő rágcsálót fogja fürkészni a levegőben. A legkülönfélébb szemek…”. A forgatókönyvszerűséget adják a gyakran csak tőmondatokból álló sorok: „A kisegér alagutak és boltívek labirintusán osont mélyen, a föld alatt. A levegő dohos volt. A sötétségbe egyszer csak halk rikoltás hasított. Az egér körül hirtelen kísérteties teremtmények kezdtek röpdösni. Apró szemükkel majdnem olyanok voltak, mint az egerek.” Egyszerű, lecsupaszított, mindenféle szóképek és alakzatok nélküli szöveg ez, ahol az elképzelt hanghatások és a képek egyszerre biztosítják a feszültséget és az izgalmat.
A lindberghi érzékeny, európai art movie-s atmoszférájához képest az Armstrong-történet egy hollywoodi blockbuster. A történet in medias res kezdődik: „A kis egérmancs elforgatta a hatalmas csillagászati távcső picike élességbeállító kerekét, és az aprócska, szürke szőrcsomó belenézett az üveglencsékkel teli vascsőbe.” A klasszikus egyszer volt, hol nem volt felütés elveszett, és az elbeszélő egy bonyolultabb, összetettebb mondattal indít. Itt is rövid, de a lindberghi szövegekhez képest hosszabb fejezetekből áll a könyv. A legfontosabb változás, hogy Kuhlmann párbeszédeket is írt ebbe a szövegbe. A kisegér nem néma többé, hanem beszél, előadást tart. Sőt a kisegér dünnyög, cincog, suttog, kiált, sóhajt, rikolt, morog, kérdez, szitkozódik, örvendezik. Egyáltalán nem néma már, de a párbeszédekkel elvész a Lindberghben található feszültség. Viszont a sötét, komor, félelmetes, feszültségekkel teli Lindbergh után Armstrong története így egyben felüdülést jelent. Sokkal felszabadultabb, vagányabb a történet. A kisegér önszántából vág bele a Hold-projektbe, nem menekülés céljából. A kíváncsiság és a megismerés hajtja, nem a szorongás és a halálfélelem. Ez a tengerentúli kisegér az optimizmus megtestesítője: „Eszes és dörzsölt egerek számára senki sem jelent problémát.” Nagyon derűlátó, nagyon bizakodó: „aki jól kiismeri magát az emberek világában, nem okoz gondot neki, ha nagy utat kell megtennie.” Az egész könyvből árad a pozitív életszemlélet. „Én leszek az első egér a Holdon!”.
Néhány helyen azonban előfordul, hogy a párbeszédek, a kisegér felkiáltásai kissé nehézkessé teszik a szöveget, feleslegesnek, erőltetettnek tűnnek a hozzászólásai. A Lindbergh-történetben nem kérdőjeleződnek meg a kisegér cselekedetei, hiszen a nagyon is valósághű környezetben némaságával megőrzi állatra jellemző tulajdonságait. Az Armstrong történetben viszont kissé hiteltelenné, nevetségessé válik közbeszólásival. A történet olvasása közben azt vesszük észre, hogy a kisegér figurája túlságosan emberivé vált.
Az utolsó 2-3 fejezetben kapjuk talán újra vissza a Lindberghben átélt drámai feszültséget, amikor a kisegér a rakétával elmenekül az őt üldöző kutyák elől. Ezekben a fejezetekben elmaradnak a párbeszédek, a kisegér csak egyszer-egyszer szólal meg: „A következő megálló: a Hold! – szólalt meg a kisegér hangosan és végtelenül boldogan. Némiképp feleslegesen jelentette be a dolgot, hiszen senki sem hallhatta őt.”
Mindkét könyvre jellemző, hogy természettudományos pontossággal használ – közérthető módon – szakszavakat a repülés és az űrhajózás területéről: gőzmotor, szárny, fogaskerék, propeller, csavar, pilótaülés, kráter, landolási manőver, rakétahajtómű, űrkabin, beszállónyílás, utastér, leszállóhely. Ezek a szakkifejezések segítik a megértést, izgalmasak, érdekesek lehetnek a gyerekek számára, hiszen mindenféle tanító szándék nélkül kerülnek kapcsolatba a légi- és az űrrepülés terminológiáival a két kisegér izgalmas történetein keresztül.
A repülő egér és az űregér történetei happy enddel végződnek, utazásaik után szerencsésen földet érnek, a végállomás mind a két esetben az Újvilág. Kuhlmann két kötete új világot teremt a gyerekkönyvek között azzal, hogy kimozdulva a gyerekrajzok világából, valósághű, fotorealisztikus képekkel mutatja be a repülés és az első Holdra szállás történetét.
Pákozdi Petra