Az események eleinte két szálon „mennek, mennek, mennedégelnek”. Az egyiken két, illetve idővel három különös lény vándorlását élhetjük át a világ egyetlen Hiánypótlójához - nem tévesztendő össze holmi Varázslóval -, aki hol lakhatna másutt, ha nem éppen a világ végén.   A másik szálon a Bölcs Hiánypótlóval ismerkedünk meg, mielőtt vándoraink odaérnének. Itt bepillantunk a hiánypótlás mesterségébe, végigkísérve a háromlábú karosszék esetét, majd részesei leszünk a gonosznak.   Az időérzék hiánya nem tragikus probléma, kivéve talán akkor, ha az illető egy óra, akit ráadásnak Pontos Időnek hívnak. Érthető tehát, ha ő hajlandó a világ végére is elmenni. A mesék világában egy rémtől mindenki fél, mindenki menekül. Legalábbis kellene, ha nem Venyige II-ről lenne szó, aki amellett, hogy elég pirinyóra sikeredett, csupasz is maradt. Szóval örömmel csatlakozik Pontos Időhöz, amikor megtudja, hogy az hová tart.   A kettőshöz útközben csatlakozó Harmadik bemutatásához a könyv soraiból idéznék:  „...mindketten rámeredtek a valakire-valamire, mintha most látnák először azt, amit nem látnak...” Hát igen, egy független lyuk, aki megunva, hogy bárhová is költözzék, mindenhol bevarrják, betömik, inkább vándorútra kelt. Így viszont a létezése forog kockán...   A félelmetes bödöncsalád, akik már így is elég erőszakosak, léhűtők, és ostobák, szintén hiánypótlásra várnak: önbizalomhiányban szenvednek, hiszen nem huszan, csak tizenkilencen vannak. A Bölcs Hiánypótló azonban megtagadja a kérésüket, így a bödönök bosszút állnak, aminek eredményeként veszélybe kerül mindenki: töröttek, repedtek, hiányosak, de leginkább a Mester és segédje.   Az utolsó pillanatban érkező Pontos Idő, Venyige II. és Lyuk saját hiányosságukat kihasználva törnek át a bödönök egy-egy sorfalán és mentik meg az Egyetlent, aki bajukat orvosolhatná. Viszonzásul azonban a Bölcs Hiánypótló - felismerve egyediségüket - nem pótolja sem az időérzéket, sem a szőröket, de még csak Lyuknak sem segít...   A könyv minden egyes oldala és minden egyes mondata rímekbe van szedve, ettől a történet egyfajta dallamot kap, ha akarjuk, ha nem. A nem szokványos, de nagyon is magával ragadó írói stílus könnyed hangulatba varázsol minden korosztályt - az ovistól a nagymamáig, amit 5 éves kislányomon és nagymamáján is teszteltem. Leányzóm a poénok egy részét hangos kacagással díjazta, egy csekély részéhez azonban kicsinek bizonyult, nem sikerült még a szavakkal való játékot észrevennie. Hogyan is sikerülhetett volna, ha számomra is voltak olyan rejtett szófordulatok, amelyek csak pár sor múltán „koppantak”, de akkor nagyot. Az olvasást még könnyebbé varázsolja a betűk nagy mérete, Sajdik Ferenc rajzai pedig egyszerű nagyszerűségükkel járulnak hozzá a könyv amúgy is magas színvonalához. (Barabási Katalin)