Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy versenypálya, ahol színes versenyautók küzdöttek meg rendszeresen egymással. A versenyautók között a leggyorsabb egy fekete színű volt, akit egyszerűen nem lehetett legyőzni, mindenkit messze maga mögé utasított.
Azonban bármennyire is villámgyors és kiemelkedően ügyes volt, sajnos volt egy nagy hibája. Folyamatosan dicsekedett, piszkálta a többi versenyautót. „Én vagyok a leggyorsabb, hahaha! Nincs nálam gyorsabb a vidéken! Na, mi van, nem tudtok lehagyni?” – gúnyolódott minden egyes célba érés után. Bár a többiek emiatt roppant mérgesek voltak rá, igazán visszaszólni mégsem tudtak és mertek, hiszen mit volt mit tenni, valóban ő volt a leggyorsabb.
Egy napon azonban történt valami. Amikor a versenyhez készülődtek, a kapun begurult egy kis piros versenyautó, csillogó motorral, koromfekete kipufogóval, ezüstös kerekekkel felszerelve. A fekete versenyautó, amikor észrevette, hogy új vetélytárs érkezett, rögtön odagurult hozzá:
– Mit keresel itt, hékás? Ez nem ilyen kisautóknak való hely. Itt komoly verseny folyik – vetette oda gúnyosan, amire azonban a kis piros versenyautó nem válaszolt, csak csöndesen készülődött.
Amikor elérkezett az idő, felsorakoztak a startvonalhoz. Szokás szerint a korábbi győztes, a fekete versenyautó állt az első sorba, a kis piros autónak csak a hátul jutott hely. Elindult a verseny.
A fekete versenyautó azonnal az élre állt, és mint mindig, alig tudták a többiek megközelíteni. Nem is nagyon figyelt oda, mi történik mögötte, vidáman fütyörészve adott gázt, és úgy vette a kanyarokat. Pedig jobban tette volna, ha időben hátrapillant! Ugyanis eközben a kis piros versenyautó sorban előzte le az előtte haladókat. Már csak két kör volt hátra a versenyből, amikor már a harmadik helyen állt, majd a zöld versenyautót megelőzve az utolsó körben közvetlenül a fekete versenyautó mögött száguldott.
Ekkor vette észre a fekete versenyautó is, hiszen a visszapillantó tükörben azt látta, hogy egy piros folt közvetlenül a nyomában volt, hol jobbról, hol balról próbálva mellé húzódni. Pánikba esett. Minden erejét beleadta, hogy a kis piros versenyautót leszakítsa magáról, de hiába adott teljes gázt, hiába igyekezett tökéletes kanyarokat venni, az utolsó fordulónál a kis versenyautó egy csel után belülről mellé bújt, és hatalmas gázt adva leelőzte úgy, hogy a célvonalon majd egy autóhossznyival előbb ért be, mint a fekete autó.
Hatalmas volt az üdvrivalgás. Mindenki a kis piros versenyautó köré gyülekezett, őt ünnepelte. De az igazság az, hogy ez a nagy lelkesedés nemcsak a piros versenyautónak szólt, hanem annak is, hogy végre valaki legyőzte azt a nagyszájút, aki annyi bosszúságot okozott már hetvenkedésével. Többen oda is mentek hozzá, kárörvendve mosolyogtak, és kérdezgették:
„Na, mi van, hová tűnt az a híres gyorsaságod?” Vagy: „Nocsak, már egy ilyen kis piros autó is le tud győzni?”
A fekete versenyautó pedig roppant kínosan érezte magát. Szégyellte, hogy vesztett, és megdöbbent, hogy mennyire nem szeretik őt a többiek. És már nem is a vereségét szégyellte igazán, hanem azt, ahogyan eddig viselkedett. El is határozta, hogy mostantól csendben tűri a kárörvendő megjegyzéseket, és csak a következő versenyre koncentrál.
Úgy is lett. Soha még ilyen csendben, fegyelmezetten nem készült fel versenyre, mint ahogyan azt a következő napokban tette. Sőt, ha kellett, kérés nélkül segített a többieknek, ha valaki rászorult. Lassan el is maradtak a gúnyos és kárörvendő megjegyzések.
A verseny napján pedig a fekete versenyautó szó nélkül gurult oda a startvonalhoz, a győztes kis piros versenyautó mögé. És bár a gúnyolódásról és hetvenkedésről örökre leszokott, magában azért szilárdan eltökélte, hogy egy nap ismét ő lesz a leggyorsabb versenyautó a környéken.
|