Gyanakodva kutakodom állattani ismereteim között, tüskés varabin, hát az meg miféle szerzet lehet, hallottam én ilyen állatról? Vagy csak egyszerűen félremond valamit? Hiszen a gepárdot is gepárducnak mondja, a dögkeselyűt dögkeserűnek, a muflont liftonnak, a hiúzt héhúznak. Féltem atyai tekintélyemet, még azt találom mondani, hogy ez az állat nem létezik, s erre előhozza a rongyosra nézett A természet képekben című könyvet, s valamelyik szakadozott lapon megmutatja nekem a tüskés varabint. Fondorkodom hát egy kicsit, mindentudó felnőttábrázatot öltök, mintha csak vizsgáztatás céljából kérdezném: – Meg tudnád mondani, hol láttál tüskés varabint? – De hiszen együtt láttuk! – Hol? – Hát amikor nézted az álmomat. Nem emlékszel? – Igen? – döbben belém. – Hát akkor láttuk? A közös álmunkban? Dehogyis felejtettem el. Hogy is feledhetném?! Néhány hete vendégségben voltunk valahol, és úgy adódott, hogy egy ágyban kellett aludnom a fiammal. Sokáig firgett-forgott, rugdalódzott, karattyolt. Egy kicsit már untam. – Most már aludjál! – mordultam rá. – Jó – mondta komolyan –, elalszom. – És súgva hozzátette: – Nagyon szépeket fogok álmodni. Nézd te is! Tehát onnan való ez a fránya tüskés varabin. Csakhogy a fiam nem tudja, hogy lekéstem az álmát. Nem tudtam elaludni. Először az örömtől, hogy íme, itt van egy ember, aki jó szívvel és barátságosan az álmába invitál. Aztán meg a bánattól, hogy hiszen lehetetlen ajándékot adott, nem ülhetek be – mint egy moziba – álma közepébe. Pedig lehet, hogy csak kishitű voltam. Mert aztán, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom, színekről álmodtam. Égő vöröseket láttam, szelíd kékeket és olyasféle habkönnyű zöldeket, amilyeneket csak kora májusi ligetes réteken lehet látni. Könnyen meglehet, hogy nem is én álmodtam, hanem az ő álmát láttam. Honnan is álmodtam volna én olyan csoda színeset? Lám-lám, ha akkor sikerül korábban elaludnom, már régóta ismerném a tüskés varabint. – Nálatok, Rácpácegresen, volt tüskés varabin? – kérdezi. Hirtelen ki akarom mondani, hogy nem volt, de aztán gyanakodni kezdek. És azok a távoli estéli füttyögések? A félhomályos bokrok között sejtelmesen elsuhanó árnyak? Azok a finom, alig hallható dobbanások a padláson? S amikor a szél bedudált a kéményen? Nem kétséges, a tüskés varabin ott mozgott körülöttünk Rácpácegresen, csak nem vettük észre. Rácpácegres különben az én gyerekkorom színtere. Eldugott, apró település a Dunántúlon, tizenhat-tizennyolc család élt ott, se iskolája, se villanya, se boltja, az oda vezető út is csak földút. Azt szokták rá mondani: Isten háta mögötti hely. Van benne némi igazság, de azért azt sem árt tudni, hogy azért volt Isten háta mögött, mert Isten éppen a háta mögé dugta a tenyerét. Igen, a tenyerét, amin szelíden és védelmezőn tartotta Rácpácegrest. Sokat mesélek a gyerekeimnek Rácpácegresről. Rég elhamvadt fák magasodnak föl újra, lebontott épületek állnak össze, betemetett kutak ontják a friss, üdítő vizet, réges-rég kialudt tüzek melegítik az arcunkat, földdé vált öregemberek szólongatnak bennünket. – Volt nálatok tüskés varabin vagy nem? – Azt hiszem, volt. De sohasem láttuk. Csak hallottuk, vagyis hogy inkább sejtettük. – És oroszlán volt Rácpácegresen? 56 – Más nem is hiányzott volna! Képzeld el, hogy ott játszunk a középsőház meg az alsóház között, és egyszer csak közénk ront egy oroszlán. Hova menekültünk volna? – Fölpattantatok volna nagypapa paripáira, és elmenekültök. Nagypapa paripái! Na hiszen! Elvonulnak előttem apám lovai: Madár, a nagycsontú pej; a vénséges-vén szürke, Deres; eszembe villan a kis orosz hegyi ló … és melegség tölti el a szívemet. Ez a kis hegyi ló – alig nagyobb, mint egy póni – úgy maradt ránk a háború után, mint az elhajított töltényhüvelyek, a kilőtt tankok roncsai, az orrukkal a földbe fúródott, kiégett repülőgépek. – Láttál te már lovat ülni? – kérdezem a fiamat. Összeráncolt homlokkal néz rám, persze, ostobaságot kérdeztem, hiszen lovat is alig látott. Hol vannak már innen a kőrengetegből a rézdíszítésekkel kivert szerszámú söröslovak, a bútorszállító fuvarosok muraközijei. Még a szódások kiálló csontú, bánatos tekintetű gebéi is eltűntek a pesti utcáról. Legföljebb ha cirkuszban látott. Na, akkor meg még ostobább a kérdésem, mert cirkuszban aztán láthatott ülő lovat. Hiszen cirkuszi mutatványnak az számít, ami természetellenes. Hogyan magyarázzam hát el neki, hogy nincs szomorúbb egy ülő ló látványánál. Egy éjszaka elvonultak a hadak Rácpácegresről, s a kongóan üres istállóban másnap ott találtuk ezt a kis lovat, akit később Kicsinek szólítottunk. Hátsó lábait maga alá húzta, a két elsővel úgy támaszkodott a földre, mintha valami nagy súlyt kellene lenyomnia. Pedig 57csak a saját felsőtestét tartotta szegény ilyen kétségbeesetten. A szeme ijedt volt, de látszott, nem tőlünk fél: segítséget kér. – Na! – mondta neki szelíden apám, mert ezzel a szóval szoktuk fölkelteni a fekvő állatokat. De a kis ló meg sem mozdult, és nem mozdult a szigorúbb szóra sem. Mi gyerekek azt gondoltuk, hogy talán azért nem kel föl, mert nem tud magyarul. – Miért, a lovak tudnak beszélni? – Nem tudnak, de a gazdájuk egy-két szavát megértik: amivel elindítják, biztatják, megállítják őket. – Hogy kell őket megállítani? – A magyarok azt mondják, hogy hő vagy hőhe. – És a nem magyarok? – A németek is meg az oroszok is berregtek a lovaiknak, ha azt akarták, hogy megálljanak. Valahogy így, hogy prr, brr vagy trr. – És a magyar lovak ezt nem értették? – Nem bizony, berreghettél nekik, amennyit akartál. Persze apám rögtön látta, hogy nem a ló nyelvtudása hézagos, a lábával van valami baj. Először arra gondolt, talán megsebesült, de egy karcolás sem volt a kis lovon. – Megbénult a két hátsó lába – mondta. Hoztunk neki vizet, nem kellett neki; ennivalót, azt sem fogadta el. Akkor már ott tanácskozott körülötte a rácpácegresi férfiak gyülekezete, és valaki azt mondta: – Nem lesz ebből ló soha. Állatorvost kellett volna hívni, de hol volt akkor állatorvos?! S ha lett volna is, honnan vettünk volna 585960gyógyszert? Ült hát szegény kis ló az istálló közepén, mint a reménytelenség szobra. – És képzeld, egy szép napon elfogadta a vizet. Ivott. Estére már evett is. – Meggyógyult? – Arra még elég sokat kellett várni, még heteken keresztül pátyolgatta, etetgette, itatgatta nagypapa. De egy reggel lábra állt. – És száguldott. – Dehogy száguldott! Előbb meg kellett tanítani járni. Mint két rossz, érzéketlen szőlőkaró, olyan volt eleinte a kis ló két hátsó lába. Apám óvatosan vezetgette az udvaron, cirógatta, beszélt neki. – Beszélt a lónak? – Persze. Te is beszélgetsz a Pajtás kutyának, nem? Akik szeretik az állatokat, azok beszélnek nekik. Nagypapa biztosan ilyesféléket mondott, hogy: „Ne félj, Kicsi, vágtázol te még, akár egy versenyló. Olyan peckesen fogsz járni, hogy utánad fordulnak az emberek!” – És a ló megértette? – Valamit biztosan megértett belőle. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beszélni kell az állatoknak … – Miért hallgattál el? Azért hallgattam el, mert keszekusza emlékeim homályából egyszerre csak előlépett két mozdonynagy ökör. A Vitéz meg a Csákó. A Vitéz volt a csális, a Csákó meg a hajszos. – Az mit jelent? – Hogy amikor járomba fogták őket, Vitéz állt a bal oldalon, Csákó meg a jobbon. Ha azt akartad, hogy jobbra forduljanak, azt kellett nekik mondani, hogy 61hajsz, Csákó! Balra fordítani meg úgy kellett őket, hogy csáli, Vitéz! Tovább>