Támadnak a Dínók. Kicsit viharvertnek tűnnek, de hajtja őket a büszkeség. Még vezetnek. Félpályánál megint elcsípem a lasztit és begyújtom a rakétákat. A Kisdínók, szegénykéim, csigalassúak. Olyan gyorsan átérek a palánkjukhoz, hogy egy lekváros kenyeret is elmajszolhatnék, mire befutnak. Gondolok egyet, és a gyűrűnek háttal emelkedem a magasba, majd a levegőben megfordulva bevágom a labdát. Egy pillanatra megszűnik a nézőtéren a zsongás. Teljes csönd ül a csarnokra. A megilletődés, a döbbenet csendje. Az emberek nem hisznek a szemüknek. Aztán egyszerre, mint egy vulkán, kitör a tapsvihar. Az nézők ujjonganak. Megvakarom a fejem. Ezt meg hogy csináltam? Bikácson kívül senki sem tud ilyesmit. A Dínók leforrázva állnak a pályán. Tanácstalanul pillantanak ki az edzőjükre. Fogy a két csapat közötti különbség. – Fogjátok azt a gyereket! – mutat rám dühöngve az edző. Ketten szorosan mellém állnak. Hiába. Amikor hozzám kerül a labda, csinálok egy testcselt, a Dínók meg jobbra-balra dőlnek. Ocskó csak les, mint pocok a lisztben. – Szerencséd volt, okostojás! – legyint fanyalogva, de a többiek már meg-megeresztenek egy elismerő mosolyt. Egyikük meg is veregeti a vállam: – Szép volt, Oli! A következő kosarammal lefaragjuk a különbséget. Aztán felívelek félpályáról egy passzt. Elől a támadónk visszajátszik Ocskónak, aki elrontja a befejezést. Ott termek, javítok. – Bocsika, Ocsika – vetem oda a csapatkapitányunknak. Kezdem igazán ügyesnek érezni magam. Rézi mama csodafőzetére gondolok. Lehet, hogy mégis működik? Tényleg a világ legjobbja lettem? De vajon meddig tart a varázsital hatása? A Dínók szeme vérben forog. Habzik a csapatkapitányuk szája. Látom rajta, hogy nem bírja tovább: le akar velem számolni. Rohanni kezd felém. Előre nyújtja a karját, ökölbe szorítja a kezét. Mindjárt eléri az arcom. Várok az utolsó pillanatig, aztán hirtelen félrehajolok. Puff, hatalmasat esik. A bíró lefújja: belemenés! Szabaddobást kapunk. Ocskó Levire nézek. Odapattintom hozzá a labdát. – Dobd te! Lehajtja a fejét. Amikor újra felnéz, valami nagy fájdalom van a szemében. – Kösz, de nem. Te jobb vagy. És visszapasszolja a lasztit. A büntetővonalra állok. Felemelem a karom. Összpontosítok. Kicsit behajlítom a térdem, célzok, majd egyetlen határozott mozdulattal elengedem a bogyót. Száll a labda, úszik a levegőben. Egyenesen a Dínók kosara felé, mintha kötélen húznák. Nem érinti a gyűrűt, csak puhán, finoman a hálóba huppan: potty! És most aztán tényleg elszabadulnak az érzelmek. A Szent Bazsalikom szurkolói énekelni és táncolni kezdenek. VISSZA A KISISKOLÁSOK OLDALÁRA