Pofánka egy különösen vidám délelőttön páros passzolgatóst játszik Valérral. Amikor a gumófocit egy ráncos tokafa odújából visszaszerezve sietne vissza a barátjához, akkor jön rá valamire: egy tokafából sosem lehet ugyanoda visszajutni. Vagyis ugyanoda talán igen, de sosem ugyanakkor...
Minden egy átlagos, unalmas hétköznap kezdődött. Aznap minden egyhangú volt, még a felhők is „ó, micsoda átlagos délelőttöket“ sóhajtoztak, és – fokozva a borús életérzést – az ebinyulak is bánatos éneklésbe kezdtek…
Nos ezen a bús, szürke délelőttön, Fityirc, a kuflik legszürkébbike egyszer csak
– Hajjajjaj! – sóhajtott egyet, és átrakta jobb zsebéből a balba kedvenc lila gombját.
Ebben a pillanatban
– Itt vagyok! – ott termett egy varázssámli, akarom mondani egy máshogyoszkóp.
Hogy mi fán teremnek a máshogyoszkópok? Nos tudvalevő, hogy ha ráülsz egy ilyenre, a világ furcsa arcát mutatja neked: olyannak látsz mindent, amilyennek az magát képzeli.
Fityirc tett egy próbát, és akár hiszed, akár nem, a másik szemével nézve különösebbnél különösebb lények (mintha eddig nem lett volna így) lepték el az elhagyatott rétet. Az egyik virágnak zsiráfteste a másiknak nyúl füle volt. De akadt, aki szuperhősnek, vagy óriáskígyónak gondolta magát. A vígan csicsergő mezei csefrec meg? Nos, ez a látszólag kedves madárka belebújt egy tűzokádó sárkány bőrébe.
Na ennyit az aranyos kismadarakról! – nevetgélt a sámli.
Aztaaaa… kuncogott mellettem a kislányom is. De ha ez nem lett volna elég, a következő lapon ismerősnek tűnő alakok közeledtek Fityirc felé. Az egyikük kalapja Bélabáéra emlékeztetett, a kék szerzet hasán pedig piroslott egy folt… Kitaláltad, ők azok. Nos, ugye kíváncsi vagy milyen lehet a sámliról nézve Bélabá, Valér, Hilda, Titiusz, Zödön és Pofánka? Na és Fityirc…? Szeretnéd tudni, hogy a lelkük mélyén melyikük a legerősebb, a legcsinosabb, vagy épp a legkuflisabb kufli mind közül? A kuflik és máshogyoszkóp egy különösen jó hangulatú, szórakoztató történet az elhagyatott rét kedvenceiről. És azok a kotnyeles felhők!
Sose mássz be tokafába!
A kötet második meséjében – amikor egyesek azt remélik, hogy végre valami komoly téma lesz, de nem – Pofánka különös kalandba keveredik az elhagyatott réten.
Egy vidám délelőtt páros passzolgatóst játszottak Valérral, és a gumófocijuk véletlenül berepült egy ráncos tokafa odújába. Remek rúgás! – nevetgélt a fa ágai közül egy pápaszemes nyihók. Gól – állapította meg egy kócos felhő. Puff neki – mondta egy piros-narancssárga bogár (és Puff nekem – dünnyügte estében egy oldallal később). Pofánka pedig – Most mászhatok be a labdáért! – bosszúsan és kicsit meggondolatlanul beugrott a tokafa odújába. Annak ellenére, hogy a pápaszemes nyihók figyelmeztette előre:
Ráncos tokafába bemászni olyan, mint kőbékától tudakolni a pontos időt. Kiszámíthatatlan.
Nos hogy mi várta Pofánkát a tokafa belsejében? A sötétségen, és a sok-sok ottfelejtett kacaton túl az odú cickányszerű manókája ült odabent. Sietős helyzetfelmérés után a gumófocit is hamar meglelte, de a kijutás… nos a kijutással akadt egy kis gondja. A tokafa valóban kiszámíthatatlan volt: nem lehetett tudni, hogy mikor és hol száll ki belőle az ember. A ráncos tokafában megtekeredik az idő, és ha egyszer bemászunk, sohasem juthatunk vissza ugyanoda, vagy ha igen, sosem ugyanakkor.
Amikor kimászott, Pofánka alig hitt a szemének: odakint a virágzó tavasz és Valér helyett a hideg tél várta. Visszamászott, aztán újra ki, és egy éjszakába csöppent. Aztán be, és vissza megint, be-ki, be-ki, eltökélten – mert hogy jobb ötlete nem volt, minthogy oda-vissza másszon, hátha egyszer a helyére csavarodik minden. Vajon merre tűnik fel Pofánka térben és időben? De legfőképp: sikerül valaha visszajutnia? Kiderül most, vagy majd csak egy következő részben…?