Hol van a szó, amit már kimondtak, Hol van az álom, a tegnapi mese? Hol van a sírás, hol van a nevetés, Hol van a dédi mosolygó szeme? Benne van már, benne minden fában, Vízcseppeknek minden mondatában. Szétterül, és elúszik az égen, Benne van már minden napsütésben.   Marciék egy kedves, sárga házban laktak. A ház aprócska volt, de a kert gyönyörű és hatalmas. Legalábbis Marci szerint. Apa ugyan mindenkinek azt mondogatta, hogy a kert icipici, de Marci szerint egyáltalán nem volt az, hiszen belefért egy homokozó, egy csúszda és még egy hinta is. Egy egész játszótér! A gyerekszoba ablaka alatt pedig gyönyörű, dús, hófehér virágú rózsabokor illatozott. Ezen a rózsabokron minden reggel egy sárgarigó fuvolázott. Marci reggelente ki sem kelt addig az ágyból, amíg nem hallotta a sárgarigó reggeli köszöntőjét. Egyik reggel azonban hiába várta, nem jelentkezett a kis énekes. Csodálkozott rajta, de az okát nem kutatta különösebben. Nagy riadalom támadt azonban, mikor reggeli után kiment az udvarra. A rózsabokor alatt megtalálta a kismadarat, ami mozdulatlanul feküdt. – Alszik? – kérdezte szorongva anyától, és úgy érezte, a levegő egészen fagyos lett körülöttük. – Meghalt – felelte csendesen anya, és kerülte a kisfiú tekintetét. – Nem lehet feléleszteni? – Nem. – Elemet sem lehet benne cserélni? – Sajnos, nem. Marci ezt sehogyan sem akarta elfogadni, hiszen a rajzfilmekben olyan könnyen megy minden. Egy kicsit meghal ugyan a macska, aztán felugrik, és vígan fut tovább. Csak van valami segítség most is? Talán barátja, Kékmanó választ ad majd a kérdéseire. Elég volt csak erősen rágondolnia, a manó már ott is termett mellette. Ő is nagyon szomorúnak tűnt, még egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, ahogy nézte a halott madárkát. – Éleszd fel gyorsan – követelte Marci, és várakozva nézett a manóra. Ő azonban sajnálkozva rázta a fejét: – Sajnos nem tehetem! Nem tudom feléleszteni. – De akkor mit csináljunk most? – Eltemetjük. Gyere, segítek! Papírba csavarták a madárkát, és eltemették a kerítés tövébe. A sír tetejére három kis hajtást ültettek a fehér rózsabokorról. Marci kicsit megnyugodott, de a szomorúság azért benne maradt, és nagyon sokféleképpen, néha egészen váratlanul tört fel belőle. Volt, hogy úgy érezte, kiabálnia kell nagyon hangosan, néha ok nélkül belekötött valakibe, máskor pedig hirtelen sírva fakadt, és nem tudta megmondani, hogy mi baja van. – Hol van most a rigó? – kérdezte egyik nap Kékmanót. – A szívünkben. Mindig velünk van, amikor csak rágondolunk. – De nem látom már többet? – Ha behunyod a szemed, mindig előtted lehet. Marci nem volt teljesen elégedett a válasszal, de sokat gondolkozott a hallottakon. Anyát és apát is gyakran faggatta, és lassan kezdte felfedezni a különbséget az élő és az élettelen dolgok között. Szomorú napok voltak ezek. Hiába énekelt száz és száz madár, a kisfiúnak nagyon hiányzott a reggeli fuvolaszó, üres volt a rózsabokor a sárgarigó nélkül. Aztán ahogy telt az idő, enyhült a fájdalom. Szorgalmasan gondozta, locsolta a három tő rózsát, amit a kisrigó sírjára ültettek, és a gondoskodás eredményeként a következő tavasszal már virágba is borult mind a három. Egyik reggel ismerős fuvolaszót hallott. Kíváncsian szaladt az ablakhoz, és nem akart hinni a szemének. Az új rózsabokron ott ült egy sárgarigó, és csodaszépen énekelt. Egy pillanatra azt hitte, hogy az elpusztult dalnok tért vissza, aztán észrevette, hogy ez a madárka kisebb, és nem egészen olyan, mint a másik volt. Nagyon hasonlít rá, de mégsem ő. – Anya! – hívta anyukáját. – Nézd meg, ki van itt! Anya mosolyogva nézte a sárgarigót, és azt mondta: – Lehetséges, hogy az elpusztult madárkának a gyereke, esetleg a gyerekének a gyereke jött el hozzánk. Ettől kezdve minden reggel gyönyörű fuvolaszóra ébredtek, és Marci arra gondolt, hogy kis barátja mégsem tűnt el egészen. Tovább él a gyerekeiben, és a többi, még meg sem született sárgarigóban.