Rákos fiatalokról regényt írni úgy, hogy szívhez szóló legyen, ugyanakkor mégse menjen át giccsparádéba, elég nehéz feladat. John Green szerencsére megoldotta, méghozzá nem is akárhogyan, ezt pedig mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Csillagainkban a hiba valóban utat talált a fiatalok szívéhez: a regény Magyarországon is népes rajongótáborral büszkélkedhet, ráadásul  a film is jól sikerült. Mint a legtöbb ifjúsági regény főszereplői, Hazel és Gus is különcök, csakhogy az ő különcségük forrása egy halálos betegség, tehát nemcsak a kívülállóság érzésével, hanem az azt okozó konkrét kórral is meg kell birkózniuk, méghozzá úgy, hogy közben végig a halál közelségének tudatában élnek. Helyzetük tehát összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az egészséges kamaszoké, ugyanakkor összehasonlíthatatlanul könnyebb is, hiszen jól tudják: minden perc ajándék, éppen ezért a lehető legjobban ki kell használniuk a lehetőségeiket. (Ez persze közhely, de attól még igaz). Bár a könyv olvasásához ajánlott bekészíteni egy csomag papír zsebkendőt, a keserédes mondatok fölött azért mosolyogni is fogunk, nem is keveset – meg aztán, Gandalf óta tudjuk: „nem minden könny keserű”...   sorok-kozott Még mindig keresem a szavakat, pedig már egy teljes nap is eltelt azóta, hogy a Csillagainkban a hiba végére értem. Rég volt ennyire megható és érzelmes könyv a kezeim között, mint ez. Igazából most először érzem azt, hogy képtelen vagyok szavakba önteni azokat az érzéseket, amiket a könyv keltett bennem. Aki olvasta, az pontosan tudja miért mondom ezt, akinek pedig még nem volt szerencséje John Green mesterművéhez, az szerezze be amint tudja, álljon neki és olvassa ki, mert ez is egy olyan regény, amit mindenkinek el kellene olvasnia. A női hősnő, Hazel Grace rákos, de egy újonnan feltalált gyógyszer miatt kapott még pár évet, hogy élhessen. Egy rákos betegeknek tartott támaszcsoporton ismeri meg a jóképű Augustus Waterst. A fiúnak a rák miatt a fél lábát amputálták, de a jókedvét és a humorérzékét nem vihette el a betegség tőle. Hazel és Augustus tudja, ez lesz az egyetlen szerelem az életükben, de ők ezt nem is bánják. A cselekménnyel kapcsolatban, akad egy nagyobb meglepetés a regény végén, egy olyan fordulat, amire nem számítottam volna, de ettől eltekintve itt nem igazán az volt a lényeg, hogy mi történik, hanem Hazel és Augustus gondolatai a világról, a szerelemről és persze a rákról, a betegségről, a halálról, mindezt pedig tizenéves karakterek szemszögéből narrálva. Olyan örök érvényű igazságokat tartalmazott ez a könyv, amiket újra és újra el kell olvasnom ahhoz, hogy mélyen belém idegződjön, és megpróbáljam eszerint élni az életem. Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra. Ha valaki rákos fiatalokról hall, akkor vélhetően arra gondolhat, hogy depressziósak, szomorúak és így tovább, de szerencsére itt erről nem volt szó. Egyszerűen olyanokon kell gondolkodniuk, amiken a kortársaiknak nem, és olyan nehézségeken esnek át, amin kevesek. Ez sokkal érettebbé teszi a betegeket, de kicsit úgy érzem, hogy a szöveg mögül halkan suttogott az író, John Green. Néhol nem éreztem reálisnak azt, ahogyan Hazel és Augustus beszélget egymással, kicsit olyan volt, mintha két egyetemi professzor próbálna meg tinisen évődni, de aztán kibújik belőlük a prof, és ugyanolyan ékesszólóan beszélnek tovább, ahogyan amúgy szoktak. Igazából ez volt az egyetlen problémám a könyvvel, de emiatt sem tudok “haragudni”, mert az átadott gondolatok aranyat értek. "Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?" Nagyon szerettem még a Csillagainkban a hiba humorát, és azt, ahogyan a szomorú helyzeteket is sikerült feldobniuk egy-egy poénnal. Konkrétan többször is volt olyan eset, hogy majdnem elbőgtem magam olvasás közben, de aztán Augustus mondott valami vicceset, én pedig inkább mosolyogtam. Azt hiszem ezt akarta a könyv is sugallni, hogy a betegség egy állapot, de nem ez határozhatja meg az életkedvünket, azt, ahogyan a világot látjuk. Nekem pedig nagyon bejött, ahogyan Hazel és Augustus látta a világot, ahogyan kiparodizálták a betegségüket, beszéltek a “rákprémiumról”, az emberek szánakozásáról, vagy ahogyan végig kitartottak egymás mellett. "– Szerelmes vagyok beléd – mondta halkan. – Augustus! – szóltam rá. – Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd." Rég láttam könyvben ennyire szerethető párost, mint Hazel és Augustus. Annyira összetartoztak ők ketten, kíváncsian várom, hogy a filmben Shailene Woodley és Ansel Elgort közt meglesz-e az a kötelező kémia, amire szükség van a szerep eljátszásához. Bízom benne, hogy a válasz igen, mert a filmre is kíváncsi vagyok, hiszen a könyv nagyon a szívemhez nőtt. Akikről még érdemes beszélni, azok a mellékszereplők. Hazel szüleit nagyon kedveltem, és azt, ahogyan a lány látja őket. Annyira emberi volt a köztük lévő kapcsolat, és itt tényleg az “emberi” a lehető legjobb szó. Még Peter Van Hooten állt hozzám közel, akinél már az elején sejtettem, hogy nem hiába iszik, a végére pedig gyönyörűen összeállt a kép. Remekül felépített könyv volt ez. "Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."