A boltban régi papír, por és fahéj szaga terjengett. Hugónak eszébe jutott az iskola, és régi életének ez a kis szelete kellemes emlékekkel töltötte el. A legjobb barátai, Antoine és Louis folyton testvéreknek tettették magukat, mert mind a kettőnek fekete haja volt. Hugo régen nem gondolt már rájuk. A magasabb fiú, Antoine mindig „Tiktakk”-nak hívta Hugót, a folyton a zsebében hordott óraalkatrészek miatt. Vajon mi lehet velük most? Még mindig úgy csinálnak folyton, mintha testvérek lennének? És vajon Hugo hiányzik-e nekik? Az is eszébe jutott még, ahogy Apa néha felolvasott neki esténként: csodálatos, kalandos történeteket Jules Verne-től és tündérmeséket Hans Christian Andersentől, akik a fiú kedvencei voltak. Sajnálta, hogy ma már nem olvas fel neki senki. Az eladó a pultnál ült, két hatalmas enciklopédiatorony között. Hugo körbenézett. Először senki mást nem látott a boltban, de aztán, mintha egy sellő emelkedne ki a papírhabok közül, egyszer csak ott termett előtte a lány. Becsukta a könyvet, amit éppen olvasott, és intett Hugónak, hogy jöjjön közelebb. – Georges papánál még megvan a füzeted. – Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Egyszer már hazudtál. – Nem hazudtam. A bolondját járatja veled. – Miért mondod ezt el nekem? Miért akarsz segíteni? A lány elgondolkodott egy kicsit. – Szeretném látni, mi van a füzetben. – Azt nem lehet. Titok – mondta Hugo. – Csodás! Imádom a titkokat! Hugo épp arra gondolt, milyen különös ez a lány, amikor az odaszólt a pult mögött ülő eladónak: – Monsieur Labisse, elviszem ezt a fotográfiáról szóló könyvet. Hamarosan visszahozom. – Jó, jó, rendben – mondta az eladó szórakozottan, ahogy a lány kilépett a boltból anélkül, hogy Hugóra nézett volna. Hugo nem igazán tudott hinni a lánynak. Talán újra rá akarják szedni. De mivel nem volt vesztenivalója, átsétált a játékbolthoz, és megvárta, amíg az öregember kiszolgálja a vásárlókat. A fejében pörgő-forgó fogaskerekek majd’ kiugrottak a helyükről. – Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte az öregember. Hugo mély lélegzetet vett. – Nem hiszem el, hogy elégette a füzetemet. – Nem? – az öregember meglepettnek tűnt. Elgondolkozott néhány pillanatra, majd azt mondta: – Nos, ez engem nem igazán érdekel. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy azok mégsem a füzeted maradványai voltak, de ez már soha nem fog kiderülni, nemdebár? Hugo közelebb lépett a bódéhoz. Az öregember kényelmesen rendezgette a játékokat a pulton, aztán megszólalt: – Nem kellett volna visszajönnöd, Hugo Cabret. Most pedig menj. Hugo ment. De később, egyedül a szobájában, és a falak mögött, amíg az órákat javította, egyfolytában csak az automatára gondolt. Meggyőzte magát, hogy tovább kell próbálkoznia. Másnap visszament a játékbolthoz, és a rákövetkező nap is. Esténként újabb és újabb rajzok gyűltek az ágya alatt. Végül a harmadik napon az öregember odalépett hozzá egy seprűvel. Hugó összerezzent, mert azt hitte, az öregember meg fogja ütni. Ehelyett azonban felé nyújtotta a seprű nyelét, és azt mondta: – Tedd hasznossá magad. Hugó elvette a seprűt, és elkezdett takarítani a játékbolt körül. Az öregember árgus szemekkel figyelte. Amikor végzett, Hugo visszaadta a seprűt az öregembernek. – Most pedig adja vissza a füzetemet! Az öregember köhintett, és a zsebébe nyúlt. Néhány pénzérme volt a kezében. – Menj és vegyél croissant-t meg kávét, hacsak nem akarod ellopni az aprómat is. Hugo boldogan elvette a pénzt, és hamarosan két croissant-nal és kávéval tért vissza. Csendben ettek és ittak. Amikor végeztek, az öregember felállt a padról, ahol ültek, a pult mögé ment, és megkereste a kis kék felhúzható egér maradványait, amit még Hugo taposott össze, amikor lopáson kapták. Az öregember kiteregette a törött alkatrészeket a pultra, és így szólt a fiúhoz: – Javítsd meg. Hugo csak nézett az öregemberre. – Azt mondtam, javítsd meg – ismételte az öreg. – Ahhoz kellenek a szerszámaim – mondta Hugo. Az öregember elővett egy kis ládikát tele apró csavarhúzókkal, fogókkal, csipeszekkel, árral és kis rézkalapácsokkal. – Használd ezeket. Hugo némi tétovázás után munkához látott. Az egér nagy zajjal végigdöcögött a pulton. – Szóval jól sejtettem – mondta az öregember. – Van tehetséged hozzá. Most már elmondod, miért jöttél ide? Hajlandó vagy beszélni a rajzokról abban a füzetben? – Először adja vissza – mondta a fiú. Az öreg nagyot sóhajtott. – Ha esetleg mégsem égettem el a füzetedet, akkor csak egyetlen módja van annak, hogy egyáltalán megfontoljam, visszaadom-e. A magadfajta kölykök még annyit sem érnek, mint a rongyok, amikben járnak, de a legtöbb magadfajta kölyök azonnal eltűnt volna a szemem elől, miután egyszer elkapták. És a magadfajta kölykök többsége a mechanikus dolgokhoz sem ért úgy, mint te. Talán sikerül bebizonyítanod, hogy többet érsz, mint egy egyszerű tolvaj. Talán ki tudod érdemelni, hogy visszakapd a füzetedet. De ne feledd, hogy a saját időddel játszol, mert lehet, hogy hónapokon és hónapokon át fogsz dolgozni nekem csak azért, hogy végül kiderüljön: mégsem volt igazad, és tényleg elégettem. Lehet, hogy már egyáltalán nincs is meg. Ezt a kockázatot vállalnod kell. – Mindennap eljössz ide a bódéba. Én döntöm el, mennyi munkába fog kerülni neked minden egyes játék, amit elloptál, és én döntöm el azt is, mikor dolgoztad le a jegyzetfüzet árát, már ha megvan még egyáltalán. Világos? – Nekem már van állásom – mondta Hugo. Az öreg felnevetett: – A lopás nem munka. – Van egy másik munkám, de jönni fogok, amikor tudok. – Holnap kezdesz – mondta az öregember. Hugo pedig gyorsan elszaladt az üres folyosón, vigyázva, hogy ne csattogjon túlságosan a cipője a folyosó kövezetén. Nem ez a legtökéletesebb terv, gondolta, de kezdetnek ez is megteszi. (Dunajcsik Mátyás fordítása)